A Szabadtéri Játékok ügyéről – a tények tükrében

A közvéleményben terjesztett állításokkal szemben, nem a REÖK-palotában kiállított, ízlésromboló installáció az első, amely megkérdőjelezi Bátyai Edina alkalmasságát a közel 1 milliárdos évi költségvetésű intézmény vezetésére. Az intézményvezető már tavaly provokatív mulasztást követett el, amikor a fenntartó szegedi közgyűlés tagjai elé olyan sajtószemlét tett le, amelyben a képviselőket és a püspököt gyalázó olvasói kommentek maradtak benn.

Az állítólagos figyelmetlenség nyilvános bocsánatkéréssel végződött. Az igazgatónő előéletének ismeretében mégis több óvatosság látszott volna indokoltnak. Bátyai Edina pályáztatás nélkül, az MSZP-SZDSZ-Centrum háttéralkujával került az igazgatói székbe 2004-ben oly módon, hogy a pályázat útján kinevezett direktor, Székhelyi József igazgatása alatt álló színházi-szabadtéri intézményt kettébontották, és Bátyai, mindenféle intézményvezetői pályafutás nélkül, kapott egy személyre szabott gigaintézményt.

Az 1931-ben alapított Szegedi Szabadtéri Játékok a kezdetektől messze túlmutat a városi nyári színház jelentőségén. A Juhász Gyula által vizionált „magyar Salzburg” a magyar drámajátszás élvonalát tette elérhetővé a széles néptömegek számára. Ezt a nívós népszínházi funkciót, amelynek kereteit Janovics Jenő szabta ki a 30-as években, a Játékok lényegében az ezredfordulóig megőrizte. 1935-től a szegedi Dóm tér a nemzetközi operaélet vérkeringésébe is sikerrel kapcsolódott be. A háború utáni évtizedek keleti igazodása sem csorbított a világszintű nívón: a legnevesebb orosz balett-együttesek, a nemzetközi vendégekkel kibővített hazai operajátszás és a dráma aranykora köszöntött be. A Játékok a rendszerváltozás idején is rangját megőrizve igazodott az új elvárásokhoz: a musicalirodalom első vonala jelent meg a Dóm téren, a nyugati sajtó figyelmét is kivívó, színvonalas előadásokkal.

Mindezt azért fontos leszögeznünk, mivel a most elbocsátott igazgató és művészeti vezetője, Kesselyák Gergely rendszerint a közönségigények, a korszellem változásával magyarázza a felhígult, bulvárosodott műsorkínálatot. A szegedi Játékok megfakulását a kritika évek óta panaszolja. Marton Árpád, a Szabadtéri történetének avatott ismerője az idei szezont összegző kritikájában úgy fogalmaz, hogy az elmúlt évek kínálatát végignézve nem bukkanunk nyomára semmiféle koncepciónak. A kritikus aligha túloz. Az operettek modernizálása többnyire védhető, de az operaműfaj „felhabosításának” kísérlete egyértelműen kudarcot vallott: a közönség nem kíváncsi musicalsztárok operai debütálására. A próza jószerével kiveszett a kínálatból. Elég a 2013-as műsortervre pillantanunk, hogy láthatóvá váljék az ötletszerűség: egy-egy operett és musical vadnyugati témában, egy kínai balett-turné, egy gálaest és a bombabiztos István, a király. A műsorkínálat nem több, mint egy szélesvásznú hakniszínház nyári ajánlata.

Mindezek a tények látványosan ellentmondanak az igazgatónő minapi közleményének, aki szerényen Klebelsberg, Juhász és Hont műve folytatójának nevezi magát. De a művészeti vezető nyilatkozatának is, aki Mascagni, Vaszy és – rejtélyes okokból – a Dóm téren sosem szerepelt Lamberto Gardelli örökségére hivatkozik, miközben 2013-ra nem hirdettek operaelőadást.

Aki e kifogásoknak hangot ad, évek óta azzal a válasszal szembesül, hogy a Játékok a népszerűségi index utáni hajszában kényszerül minőségi engedményekre. A város havi folyóiratában megjelent írás e téren is érdekfeszítő következtetésekre jut. A Játékok saját beszámolóit alaposabban szemügyre véve ugyanis kiderül, hogy míg a most elbocsátott igazgatónő a város legnyereségesebb cégeként tünteti föl a Játékokat, a valóság úgy fest, hogy a városi támogatással szembeállított jegybevétel csupán az egybevetésben nem szereplő, mert másik számoszlopban feltüntetett állami támogatásokkal együtt képez többletet. Azaz: a direkció által sulykolt kiváló megtérülés egyszerűen nem áll fenn – a Szegedi Szabadtéri Játékok, mint a legtöbb kultúrintézmény, nagyobbrészt társadalmi ráfordításból működik! Ha pedig így van, megdőlnek a minőségi engedmény indokai! Ahogy a cikk összegez: Bátyai és csapata „kultúrfinanszírozási hungarikumot” produkál, amikor gigabulvárt állít ki tetemes közpénzből.

Megjegyzendő, hogy Marton Árpád írása vitaindítóként jelent meg a Szeged szeptemberi számában, cáfolat azonban a mai napig semmilyen fórumon nem született. A direktorváltás körüli hisztériakeltésnél tehát jóval fontosabbnak tartjuk, hogy tisztázódjon a Játékok küldetése – ez nem csak morális és kulturális, de bizony a közvagyon hasznosulását is illető kérdés. A személyeskedő közgyűlési háború mögött nem csak a „kultúrfinanszírozási hungarikumnak”, de a szegedi baloldal egyik utolsó bástyájának – és különféle üzleti érdekeknek megingása állhat .

Kohári Nándor

önkormányzati képviselő

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...