A száműzött Tormay Cécile ( 1875-1937)

Életműve a mai napig nem került vissza a világirodalomba, a magyar irodalmi kánonba is csak félig-meddig, noha irodalmi Nobel-díjra jelölték, és 1945-ig érettségi tételként szerepelt. Írónőnk a század első felének irodalmát – 1918-tól ráadásul Huxley és Orwell próféciáit is – messze megelőzve olyan műveket alkotott, melyekkel méltán vívta ki Európa, majd az egész magyar társadalom csodálatát.
     Tormay Cécile valószínűleg élen jár azon nagyságaink között, akiket a kommunisták felejtésre ítéltek. A róla szóló vagy vele kapcsolatos számtalan kordokumentum „eltűnt”. A rehabilitáció azonban új lendületet vett, és a mai nemzedék meg fogja ismerni világhírű írónőnket, aki 1919-ben Balassagyarmaton és környékén bujkálva vetette papírra Bujdosó könyve feljegyzéseit.     

A proletárdiktatúra még nem ezért folytatott ellene hajtóvadászatot, ám a napjainkig tartó hisztériakeltésnek elsősorban ez az alapja. Kortársai természetesnek tartották, hogy az írónak az igazság kendőzetlen megírása nem csupán feladata, de kötelessége is.  Ezért Tormay Cécile halálát határon belül és kívül pártállástól függetlenül óriási veszteségnek érezték, és mindent megtettek a hihetetlenül gazdag szellemi hagyaték ápolására. Még a Nyugat folyóirat is elsiratta, holott Tormay lapját, a Napkeletet Klebelsberg Kuno – pontosan 90 éve – a Nyugat szellemisége és irányzata ellen hozta létre. Azután mindössze hét, többnyire háborús évnek kellett eltelnie, és Tormay műveit, sőt keresztény szellemű irodalmi folyóiratát, kitűnő lexikonával és gazdag könyvtárával együtt szovjet parancsra betiltották, sőt igyekeztek eltüntetni, megsemmisíteni.

Tormay nem „csupán” ihletett művész volt: de a magyarságot ért igazságtalanságok ellen halált megvető bátorsággal küzdött, így hiteles élete igazi példaképpé emelik őt. Ahogyan élt, az tökéletes összhangban állt azzal, amit alkotott. Hasonló mondható el írásainak tartalmi és formai összhangjáról. Bár több nagysághoz hasonlítják, mint írót – legtöbbjük örült volna, ha csak megközelíthette volna az ő színvonalát – Tormay eredetisége megkérdőjelezhetetlen, sajátos látásmódja és alkotói módszere unikum. Nem is igen próbálkoztak utánzásával, hiszen hasonlót alkotni nem gazdaságos. Úgy dolgozott írásain, olyan keményen, ahogy a legnagyobb szobrászok a márványon: addig faragta az anyagot, míg semmi fölösleges nem maradt rajta, amíg a remekmű meg nem született. Ezért nem szabad futtában olvasni: ízlelgetni kell sorait, ahogyan a jó bor zamatát. Erre Hankiss Jánosirodalomtörténész, a francia Becsületrend tulajdonosa kitűnő, olvasmányos Tormay-monográfiájában hívja föl a figyelmünket: „Tormay Cécile nagyságát mindenki érzi, aki olvassa és mindenki érezte, aki őt magát láthatta. De ez a nagyság nem vulkáni kirobbanás, vagy legalábbis nemcsak az. Annyi benne a mélység és a művészet, hogy futó tekintet, félszemmel olvasás nem foghatja át. (..) Emberi és írói nagyságát bizonyos értelemben föl kell fedezni, jelentőségét a magyar történelem és a magyar irodalom folyamatában meg kell világítani”.

De ki volt nekünk Tormay Cécile? Akik támadják, mindössze erről nem beszélnek. Hankiss Jánoson kívül igen röviden, mégis sokat elmond róla az az 1940-es filmhíradó, melynek filmkockáin Teleki Pál miniszterelnökmegnyitja a Tormay-megemlékezést a Vigadóban.

Tormay irigyei már életében nehezen bocsájtották meg neki, hogy olyan tehetséges volt. A magyar kuruc, német és hugenotta, arisztokrata fölmenőkkel is bíró csodagyerek négy évesen olvasott, tizennégy évesen tette le az érettségi vizsgát, eredetiben bújta a francia, olasz, német és angol irodalom színe-javát, mesterének azonban Arany Jánost tartotta. Sokat utazott, bejárta és megszerette egész Nagy-Magyarországot. Az ifjú írónő roppant nyitott és eszes volt, már tizenévesen ontotta meghökkentő novelláit. Novelláskötetei jelentek meg, melyek bevételéből Firenzébe utazott, ahová a szíve és sikerei annyiszor visszahúzták. 1900 és 1914 közt a leghíresebb firenzei és párizsi irodalmi szalonok kedvencévé vált görög meséivel. 1911-ben megjelent első regénye, az Emberek a kövek között, amit rögtön hat nyelvre fordítottak le. A régi ház című regényével nemzetközi hírnevet és az MTA Péczely– díját nyert el. Idehaza nemcsak elismertté, hanem egyenesen központi szereplővé vált. Társaságban nem illett nem ismerni regénye részleteit, azokat a társaságban betéve idézték.
  Klebelsberg Kuno 1923-ban ragaszkodott ahhoz, hogy Tormay Cécile szerkessze a Nyugattal egyenrangúNapkelet című folyóiratot, amelyben többek közt Áprily Lajos, Reményik Sándor, Sík Sándor, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Zilahy Lajos és Tamási Áron, nagyon gyakran az elszakított országrészek írói és tudósai publikáltak. Tormay munkásságáért megkapta a Corvin-koszorút és a Signum Laudist is, amivel csak hős katonákat szoktak kitűntetni. Hogyan lehetett hős Tormay Cécile?
Úgy, hogy minden sikernél jobban érdekelte őt a szenvedő ember és a Haza. Annyira, hogy még a számára Istentől kapott talentumát is odaadta a kötelességért és a szeretetért… A háború alatt számára tényleg elhallgattak a múzsák, sőt, a sikeres, gondtalan életet, és múzsáját is odahagyta, hogy hazatérhessen, hogy itt vöröskeresztesként dolgozhasson. 1918-ban megalakította a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét (MANSz) a haza, a család, a vallás védelmére. Nem ő akarta, az asszonyok, „az eszme akarta” így. Károlyi Mihály ámokfutása idején, majd az infernói proletárdiktatúra napjaiban a magyarságnak reménysugár volt a Tormay által irányított szervezkedés. Innentől irigyei mellé fölsorakoztak politikai ellenfelei is. A MANSz ennek ellenére a huszas-harmincas évek – ha nem minden idők – legnagyobb társadalmi szervezetévé nőtte ki magát, hiszen egy millió (!) tagot és csaknem ötszáz vidéki központot számlált. Ahogy tartották az emberekben a lelket a vörös terror borzalmas hónapjaiban, ugyanúgy a trianoni tragédia után. Ahová Tormay ment, – és élete lassan egy végeláthatatlan utazás lett, mert mindenki várta, – megteltek a legnagyobb termek, és az emberek szeme könnyel. Szavaira összegyűltek az asszonyok és az adományok, hol a Sopron környéki rongyos gárdának, hol a szegény munkásasszonyok kelengyéire, hol a hadirokkantak vagy árváik számára. A szegedi árvíz károsultjainak küldött cipókat Tormay Cécile rózsáinak nevezte el a nép. A MANSz elindította a szövőszékeket, munkát adott a munkanélkülieknek. Ez a hihetetlen erő és nemesség bizony lenyűgözte még azokat is, akik Magyarországot kivégezték.
1935-ben francia javaslatra Tormayt egyhangúlag választották meg a Népszövetség Értelmi Együttműködési Bizottsága élére. Tormay ettől a pozíciótól – joggal – a trianoni diktátum elleni harc óriási lehetőségét remélte. Súlyos szívbetegen, orvosi tiltás ellenére utazott Genfbe, és lankadatlanul dolgozott, miközben ugyanúgy teljesített a Napkelet és a MANSz élén. Álma, az évtizedek kutatómunkáján nyugvó Ősi küldött regénytrilógia első két regényével ugyan elkészült, kiadták azokat, ám ellenségei minden követ megmozgattak lejáratására.  A harmadik, befejező rész lassan készült Mátraházán, ahol szanatóriumban kezelték. Pedig a tatárjáráskor játszódó történetben a trianoni tragédiát dolgozta föl a megszokott alapossággal. „Magában álló, sokszor ijesztően érdekes és sokszor megrendítő könyv ez az Ősi küldött. Tormay Cecile mondataiban átalakul, párás és ködszínű lesz a masszívnak tudott magyar mult. Régi magyarjai északias bánattal keresik, valahogy mindig fenyőerdők mélyén, az ősi magyar hitet, az ősi magyar isteneket”- írja Szerb Antal. Csakhogy Tormay Cécile már két évtizede szorította háttérbe az írást, mert mindig mást követelt tőle a Haza…  Most éppen annak jött el az ideje, hogy befolyásos külföldi tekintélyeket állíthasson a magyar ügy mellé. A huszas évek kiáltványai után, melyeket akkor a MANSz tíz ország asszonyaihoz intézett, Tormay most politikusokkal került szemtől szembe. És ebben is kiemelkedő volt! Rövid idő alatt megegyezést hozott létre a cseh és román delegátussal tudományos témakörben. Diplomáciai sikerei kitűnő meggyőző erejének, debattőri képességeinek, jó humorának és folyékony nyelvtudásának, de mindenekfelett mély emberségének, no meg hihetetlen műveltségének és okosságának volt köszönhető. A többszörös francia miniszterelnök, Herriot is fölnézett rá, és amikor egy alkalommal vacsorát adott tiszteletére, Tormay lényegében – ahogy másokat is – meggyőzte őt Trianon igazságtalanságáról. Ha belegondolunk, hogy erre egy halálosan beteg asszonynak másfél év állt rendelkezésére…

Sokak véleménye, hogy Tormay Cécile munkásságát (is) elsősorban művészi teljesítménye alapján kellene megítélnünk. Szerb Antal tanulmányából szoktak legtöbbször idézni, aki mint vérbeli európai művészről, s mint igaz emberről felső fokon írt Tormayról. A később Kossuth-díjas Horváth János professzor, minden idők egyik legnagyobb irodalomtörténésze a lövészárokból írt Tormay regényéről fölmagasztaló cikket. Nem mellesleg 1923-tól vállalta Tormay főszerkesztősége mellett a helyettes szerepét. Tormayt kétszer jelölték irodalmi Nobel-díjra 1936-ban és 1937-ben: ekkor már a legjobb öt közé került, és talán „csak” halála volt az akadály… Nemzeti gyász volt az a nap. Aki tehette: a Horthy-házaspár, a kormány, az egyházak és társadalmi szervezetek vezetői mind igyekeztek végső búcsút venni az Iparművészeti Múzeum kupolája alatt fölravatalozott Nagyasszonytól. Az emberek a hosszú utcákon könnyezve álltak sorfalat utolsó útján, végig a Kerepesi temetőig.

Ugyanakkor Tormay Cécile-t bizonyos körök – többek közt azonos vádakkal, amivel szemben jogerős pert nyert – ma is rágalmazzák.  Üldözik és lekicsinylik. Teszik ezt lassan egy évszázada, amióta az írónő a nemzeti ellenállás részeként megalapította a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét. E bátor cselekedeten túl különösen azzal pecsételte meg sorsát, hogy őszintén – ahogy egyetlen írónk sem – megírta 1918-19 hiteles történetét, a Bujdosó könyvet. Második részét Nógrádban vetette papírra, ahol többnyire a balassagyarmati nagy hazafi, Huszár Aladár és felesége álnéven bujtatta. A naplóregény megmutatja, hogyan roppan össze egyetlen ördögi pillanat alatt az ezer éves Nagy-Magyarország. Tormay már a tragikus jövőt, a sztálini ötvenes éveket vetíti elénk hihetetlen pontossággal. Látja azt is, mi mozgatja, tartja fönn a gépezetet, sőt, rájön, hogyan lehet összeroppantani. Tanulságos a mai napig…

Huszár villa Balassagyarmaton

Az emléktábla

A könyvben, – mely kötelező tananyag kell legyen az iskolákban – Károlyi Mihályt többszörös hazaárulóként mutatja be. Nem csoda hát, hogy Kun Béla halállistáján az elsők között szerepelt Tormay Cécile neve. És azóta sincs nyugta! A huszas évek közepén egy magát baloldalinak nevező író jelent meg nála, aki társai fenyegetését tolmácsolta. A zsaroló „mindössze” annyit kért, hogy Tormay hagyjon föl minden írói és irodalmi, szerkesztői meg civil szervezői munkájával, hozassa vissza a Bujdosó könyvet a nyomdából, ellenkező esetben eltiporják…Miután az írónő barátsággal elbocsájtotta az írót, akinek kilétét soha nem árulta el(!), pár héten belül utcai pletykákkal szennylapokban sározták be nevét. Rágalmazási pert indított, amit megnyert. Csakhogy a kommunista rágalmazók jobban félnek a halott, mint az élő Tormay Cécile-től! Szobrát a háború után összetörték, emléktábláját leverték. Az írónő utolsó kívánságainak egyike volt, hogy majd Nádudvaron helyezzék örök nyugalomra, azonban az ottani családi birtokot a kriptával egyetemben a kommunisták beszántották. Sírját a család hamvasztás után áthelyeztette Farkasrétre. Egyik legnagyobb írónőnk neve ma egyetlen temetőben sincs (!) föltüntetve.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy Tormay Cécile, aki a fentiek mellett Kazinczyhoz fogható irodalmi szervező és levelező, valamint fantasztikus szónok volt, kétséget kizáróan a magyar irodalom legbátrabb asszonya. A magyar történelem legbátrabb asszonyai között is előkelő a helye!
Tormay Cécile egykori népszerűsége a külföldön publikált magyar írók közül csak a legnagyobbakhoz mérhető. Ma is hihetetlenül modern, gyakran filmszerű, és aktuálisabb, mint valaha…Eljutottunk oda, hogy műveit politikai hovatartozás nélkül ajánlják az olvasóknak a legnagyobb könyvpalotákban is. Nem véletlenül. Prózája a költemény erejével hat – tömör, lírai, mégis erőteljes, energikus, sodró. Méltán hódította meg Európát: a legnagyobb francia és német kiadók írásai kizárólagos kiadásának jogáért versengtek! A költőfejedelem, Gabriele D’Annunzio csodálta, és segítette, ugyanúgy a jobboldalisággal nem vádolható Anatole France is, aki óriási jövőt jósolt neki. És igazuk volt. Ma a legnagyobb írók között a helye. De mindenképpen a polcán s még inkább a lelkében kell őriznie mondatait és tetteit mindenkinek, aki magyar…

Forrás: Jobbágy Éva – Civitas Fortissima – www.legbatrabbvaros.hu

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...