A Reök palotában bemutatott „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” installáció esetében, engem nem a durvasága, az otromba kettős mérce zavart legjobban, hanem, hogy a provokáció bejött. Ugyanis a reflexiók, intelligens, de közérthetően szakmai jellegű, feltáró érvelés helyett:

1. primitív indulatokat
2. toleráns, konformistán opportunista állásfoglalásokat
3. és nyerészkedő, politikai kampánysablonokat hoztak felszínre.

                                (kép: reposzt.hu)

Pedig miről is van itt szó az Utolsó vacsora kapcsán, szállóigeként ránk örökölt mondatai alapján:

ad1. Jézus, Isten fia betölti a törvényt.
ad2. Az eucharisztia misztériuma
ad3. Bűneink bocsánata, a megváltás

Az installáció mindhárom fenti elemet, célzottan, szándékoltan és alantas rosszindulattal gyalázza.

1. Jézus áldó, az Úr teremtő kezét végletesen materializálja
2. Jézus testét és vérét, tehát magát Jézust, fekáliaként aposztrofálja.
3. Egy koponya halommal illusztrálja a mennyország realitását.

Végül üzenetként meg is fogalmazza a nehézfejűeknek, hogy ebből a „fekáliából” nem kér. Persze, a neoliberalizmus politikai korrektségében az alaphelyzet minden esetben a kettős mérce, a többség negatív diszkriminációja. A média és az ezeket irányító globális politikai erők számára ezen abszurd játékszabályok bevettek. Egyszerűen azért, mert a kisebbség azt mondja, hogy ő alapból a nap minden másodpercében sértett, kisebbségi mivoltából fakadóan.

De az alkotással nemcsak az a baj, hogy, agresszív, fantáziátlan, és gyerekesen vásári. Hanem az, hogy antidemokratikus, ugyanis:

1. Nem enged mozgásteret a befogadónak, nincs lehetőség egyéni asszociációkra. A kicsit is művelt célközönség a sulykolt gondolatmenettől, ha akarna, sem tudna elszakadni. Ezért nem jöhet létre az élményanyagunk újrarendezése révén katarzis, tehát megtisztulás.

2. Arcátlanul, tehát miután megfosztottak az egyéni feldolgozás szabadságától, a reflexiókra adott viszontválaszokban még el is mondta a szokásos neoliberális-diktatórikus művész lobbi, hogy a művet máshogy kell értelmezni. A „kell”, „kellett volna” stb., kifejezések nem egyeztethetők össze sem a művészettel, sem a demokráciával.

Tessék színvonalas, nem gagyi, alpári installációval előrukkolni. És ne tessék diktálni! a befogadónak, hogy mit és hogyan értelmezzen. Mint ahogy a befogadó sem diktálhat a művésznek. Az alkotás tehát nem eszmeiségét tekintve nem működik, hiszen egy neoliberális, csalódott, kiégett művész türelmét vesztve nyugodtan mondhatja, hogy Jézus üzenete manapság megkérdőjelezhető. De ennek katarzist kiváltó módja nem ez.
Bár ebben Rostand igazán illetékesebb:

A VICOMTE

… Majd lesz! Mondok én neki
Olyat, de mindjárt, hogy a vére fagy!…
(Cyranóhoz lép és hetykén megáll előtte)
Önnek az orra… hm… az orra… nagy.

CYRANO
(komolyan)

Igen nagy.

A VICOMTE
(nevetve)

Ha!

CYRANO
(rendíthetetlen nyugalommal)

Ez az egész?

A VICOMTE

De…

CYRANO

Lássa,
Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!

Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:

Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”

Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!”

Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”

Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is talán?”

Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
A madaraknak! Póznát tart nekik,
Hol magukat jól kipihenhetik!”

Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
S a füst orrán át gomolyogva jön,
Kéménytüzet szomszédja nem jelez?”

Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
Lehúzza önt s fejjel bukik előre!”

Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre
Színét a napfény durván szívja ki
Egy kis napernyőt venne tán neki!”

Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
Nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
A Hippokampelefantokamelosz,
Hordott ilyen hús-díszt elől… e rossz
Hangzású lényen volt ily hosszu csont!”

Gavallér módon: „A manóba, mondd,
Ez a fogas jött most divatba? Ej,
Kalap számára pompás kicsi hely!”

Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
Egy teljes náthát csak a bősz, komor
Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”

Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”

Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
Micsoda cégér egy illatszerésznek!”

Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”

Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
Mikortájt nézik ezt a műemléket?”

Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
Tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”

Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
Kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”

Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
Lovas-roham ilyet készen talál!”

Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
Sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”

Végül, torzítva Pyramus kriáját:
„Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
E szörnyeteg!… Pirul az áruló!”

Így ömlött volna szájából a szó,
Ha volna önben szellem és tudás.
De szellemet, boldogtalan dudás,
Ön sose látott s tán azt tudja csak,
Hogy hülye fráter is lehet lovag!

Hát ilyen a szivárványosan befogadó szellemesség…

A legfőbb gond – összegzem – a kiváltott reakció kiszámíthatósága. Ha egy neoliberális egzisztencia nap mint nap fortyog, hogy még mindig nem a „nyugati sirály” értékrend érvényesül a „hájszagú” magyar földön, az előbb-utóbb elveszti a kontrollt, teljesítménye agresszív elemekkel töltődve silányul. Majd még a bölcs, művelt, és leginkább toleráns polgár rétegnél is sikerül végül túlfeszíteni a húrt. Pedig a polgár addig is észlelte ezt a kellemetlen intellektuális böglyöt, mint a telkét fosztogató purdékat a gazda, de inkább nem vetett rá ügyet. Higgadt türelmét, persze az egzaltált, dekadens provokátorok vastagbőrű kifinomulatlanságnak, a választékosság hiányának aposztrofálják.

Tiszai Tamás

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

Szerkesztőségünk természetesen az olvasói levelekkel való egyetértés, vagy egyet nem értés jogát mindenkoron fönntartja.