Nagycsütörtök Jézus szenvedésének kezdete. Bátai neve csonkacsütörtök.
Ritkán zöldcsütörtök neve is hallható. Ezt Somogyi Elek így magyarázza: ez a név a Getsemáni nevű zöld kerttől származott, melyben a mi váltságunk zöldülni és csírázni kezdett. Ezzel szemben Bod Péter szerint Dies Viridium, zöldségek napjának mondatik…

Ezen a napon elnémulnak a harangok, ékességeiktől megfosztatnak az oltárok, eloltatnak templomokban egyen kívül a gyertyák…

Nagycsütörtökön történt az ősegyházban a nyilvános bűnösök kiengesztelése.
A vezeklők egész nagyböjtben itt, az előcsarnokban kérték a templomba menő híveknek érettük való imádságát. Később szinte napjainkig, a koldusok helye, tápaiassan kúdúsok szinje volt, akik a nekik nyújtott alamizsna fejében a hívek boldogulásáért, halottjaik üdvösségéért imádkoztak.
A hajdani vezeklők a templom előtt leborultak, majd a Miserere-zsoltárt énekelve, bevezették őket, kinyitván a templom minden ajtaját. Így fejezte ki az Egyház a teljes bűnbocsánatot.

Ötszáz esztendeje az egri püspök szava így hangzott föl:
Jöjjetek, jöjjetek, jöjjetek fiaim, az Úr félelmére tanítalak meg benneteket!
A főesperes ezután a bűnbánók nevében ezt mondotta: flectamus genua, vagyis: hajtsunk térdet! Erre a vezeklők mindnyájan térdre estek, majd fölkeltek. A jelenet háromszor ismétlődött. Most a püspök jóra intette őket, majd a főesperes kézenfogva vezette a bűnbánókat a főpásztorhoz. Innen a keresztelőkúthoz vonultak…

Elénekelve a Mindenszentek litániáját, a püspök ezt a könyörgést szőtte bele, és háromszor ismételte: hogy e bűnbánó szolgáidnak bűneik bocsánatát megadni méltóztassál! Rövid imádság után a püspök feloldozta és szentelt vízzel meghintette, tömjénnel pedig megfüstölte a vezeklőket. Ezután pásztorbotjával megérintette őket, mondván: exurgite, qui dormitis, vagyis: ébredjetek, akik alusztok!

Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgona, a csengők, meg a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak. Népies kifejezéssel: megsüketülnek.

A nagycsütörtöki glóriára megszólaló harang szavára Kiskanizsán megrázzák a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. Így Zala somogyi faluban is. Magyarbánhegyes faluban ilyenkor a házbeliek közül kiszalad valaki a kertbe, földet kap a kezébe, és szétszórja. Mint mondják, így majd sok kapor lesz. A szokás eredeti célzata: a fagy, dermedtség kiűzése a földből. Versend horvátjai ilyenkor mosakodnak.

A bánáti német szülők apró gyermekeiknek ilyenkor azt mondották, hogy a harangok Máriaradnára repültek, hogy húsvéti szentgyónásukat ott ők is elvégezzék.

Dusnoki „rác” gyerekeknek úgy mondja az édesanyjuk, hogy a harangok a Jézuskát gyászolni mentek Rómába. Csak úgy jönnek vissza, ha jól viselik magukat.

Magyarbánhegyesi regula, hogy a harangok elnémulása után senkinek nem illik fütyülni, dalolni, muzsikálni, mert ezzel csak a Megváltó szenvedését növelné.

E napokban a szertartásokra való hívogatásnak, jeladásnak, de a gonoszűzésnek is ősi módja a kereplés, vagy kerepülés, a palóc Istenmezején kerepityelés, Hangonyban, Szentsimonban korpitálás, Püspökszenterzsébeten pörgetés, az északi csángóknál oláh jövevényszóval tokálás, amely egyszerre szertartás és játék a gyereknép számára.

Vág Sopron megyei faluban kereplő fiúk járják be a falut, és jelzik az elnémult harangok helyett az időt és a csonkamise kezdetét. Nagyszombat délelőtt fáradságuk fejében tojást, pénzt szednek, amelyen megosztoznak.

Szil községben nagycsütörtökön a gyerekek szintén kerepülnek. A céhmester, vagyis a harangozó gyűjtötte őket össze. Kis kereplőjükkel háromfelé futottak szét a faluban. A jobbmódú fiúk talicskát toltak végig az utcákon. A kereke fogas volt, és egy rézdarab kattogott rajta. Szolgálatukért tojást kaptak, de még nem pirosat. Nagyszombaton a harang megszólalásakor viszont sípokkal szaladoztak. Az ajándékba kapott tojások fele a céhmesteré lett, felén pedig ők osztoztak. Ez nyilván összefügg a szentsírra vitt tojás hajdani, de itt-ott még élő hagyományával is. Zsidány horvát kereplő gyerekei tizenketten vannak, kis közösséget alkotnak. Szolgálatukért nagyszombaton tojást kapnak.

A kerepelés Patosfa somogyi magyar faluban nagycsütörtök délben kezdődött, fiúgyerekek végezték. Mielőtt kerepeltek volna, mindig megkiáltották, milyen alkalomra történik: kerepüljünk déli (hajnali, esti) imádságra, vagy: kerepüljünk elsőt (másodikat, harmadikat) a létánnyára. Nagyszombaton hajnali imádságra való kerepelés után a falu minden házát sorra járják: adjanak valamit a szegény kerepülők számára! A gazdasszony kérdésére, hogy mit adjon nekik, így válaszoltak: amit elszántak. Tojást kaptak ajándékba.

Püspökszenterzsébet baranyai faluban nagycsütörtök reggel az iskolásgyerekek kezükben a pörgető néven emlegetett kereplővel egymás között felosztották a falut, és csoportokra szakadva, elindultak pörgetni, kerepelni. Nagypénteken pörgettek hajnali imádságra, majd misére elsőt, másodikat, harmadikat, ezután déli imádságra, végül létániára elsőt, másodikat, harmadikat. Nagyszombaton a hajnali imádságra való pörgetés után minden házba bementek és ezt mondták: pörgetünk, pörgetünk tojásokért. Szolgálataikért mindenütt kaptak is néhány tojást, amelyen megosztoztak.

A bánáti német Kistószeg (Mastort) faluból származott Schütz Antal professzor önéletrajzában olvassuk: „egyik legmélyebb gyermekélményem a nagyheti kerepelés volt… minket nagyobb, azaz tíz-tizenkét éves fiúkat ilyenkor beszerveztek. Majd egész nap kora reggeltől késő estig a falu közepén lévő parkba tereltek. Itt időnként összecsődítettek. A kapitányunk kiadott egy jelszót: vecsernyére, vagy: zsolozsmára, vagy: passióra, mire valamennyien éktelen kelepelést vittünk véghez.”

A szokás a közeli Nagytószegen is járta. A hagyománynak osztrák, délnémet párhuzamai is vannak.

Nagycsütörtök egyetlen miséjén van a papság és hívek közös áldozása. Nyilván e liturgikus hagyomány maradványa, hogy az evangélikus erdélyi szászok között Hemmelbrit (Himmelbrot?) néven emlegetett ostyát osztogatnak.

A középkori Sopronban a templomatya áldomással tisztelte meg azokat a híveket, akik a nagyhét folyamán gyónáshoz, áldozáshoz járultak. 1534-ben erre a célra két akó vörös bort vásárolt.

A püspöktől nagycsütörtökön szentelt, krizma néven emlegetett, balzsammal kevert faolaj keresztvíz szentelésénél, bérmálásnál, püspökszentelésnél, haldoklók ellátásánál használatos. Egyetlen paraliturgikus alkalmazásáról tudunk: Privigye (Prievidza) szlovákjai tűzvész ellen házuk födele alá abból a hamuból tesznek, amely a tavalyról maradt olaj nagyszombaton történő elégetése után hátramaradt.

Lonovics József rosszallólag említi, hogy a vasút elterjedése előtt egyes plébánosok valamelyik laikus hívükkel szokták a püspöki székhelyről a krizmát elhozatni. Nyilvánvaló azonban, hogy itt ésszerű, részben licenciátusi hagyomány továbbélésére kell gondolnunk. Az isteni szolgálattal ugyancsak elfoglalt pap rá sem ért volna most elmenni. Szeged városának XVIII. századi kiadásai föltüntetik a szentelt olaj Nagyszombatból vagy Kalocsáról való hazaszállításának költségeit is. A módját sajnos nem jegyezték föl. Ehhez még megemlítjük, hogy Tirolban is érdemes, Kirchpropst, Kapitelsbote néven emlegetett, plébánostól felhatalmazott világi férfiak vállalkoztak a több napos úttal járó tisztes, de fáradságos, olykor lavinaveszéllyel járó feladatra, hogy a keresztelőkút nagyszombati szentelésén már kéznél legyen. Ha komoly ok miatt mégsem sikerült vele odaérni, akkor az esperesi székhelyről az ünnepek után szétküldött krizmát a falubeliek ünnepélyesen, harangszóval fogadták. Ilyenkor utólag illették vele a keresztkutat.

Nagycsütörtökön van a lábmosás (mandatum) szertartása, amelyet – mint ismeretes – a Habsburg-uralkodók is elvégeztek, tizenkét szegény öregnek megmosták a lábát. Régebben a papok minden hívük lábát megmosták. Ma már csak a székesegyházban szokásos, amikor a püspök vagy tizenhárom kanonokjáét, esetleg kispapjáét, vagy ugyanannyi szegényét mossa meg. Nem tudni, miért tizenháromét. Némelyek szerint Mátyást, esetleg Pált jelképezi, mások szerint a vendéglátó házigazdát. Van olyan vélemény is, hogy a szokás Nagy Szent Gergely pápa idejében kezdődött, akinek – mint ünnepénél látjuk – tizenharmadiknak angyal jelent meg. Klobusiczky Péter szatmári püspökről, majd kalocsai érsekről († 1843) jegyezték föl, hogy a szegények lábát megmosva, megcsókolva személyesen látta vendégül és kiszolgálta őket.

A győri kármelita kolostor társalkodójának bejárata fölötti képen Jézus mossa tanítványainak lábát. Ez a szerzetesi hivatásra: az emberek szolgálatára int.

A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka, hogy Gyergyószentmiklóson (Gheorgeni) a pap tizenkét gyermek lábát mossa és csókolja meg. Istensegíts bukovinai székely faluban akadtak módosabb gazdák, akik tizenkét meghívott szegény ember lábát mosták meg, majd meg is vendégelték őket. Hagyományőrző tápai, dusnoki édesanya is megmossa ezen az estén gyermekeinek lábát. Kérdésünkre, hogy miért nem a családfő végzi, Dusnokon azt felelték, hogy régi szláv közmondás szerint az apa csak vendég a háznál, gyermekeivel az édesanyának kell törődnie.

Mielőtt a harang megsüketült volna, a kiszombori gazdasszony lábat mosott. A hagyomány Budaőrs németségénél már kissé módosult: ezen az estén mindenkinek illik megmosnia a maga lábát.

Nyilvánvalóan a lábmosás középkori liturgiája ihlette az oltárok nagycsütörtöki megmosását is, amelyet a szegedi premontrei apácák számára írt Lányi-kódex (1519) örökített meg: a vecsernyét elvégezvén… azonnal meg kell az oltárokat mosni… és mikor mossák, minden oltár, mely szent nevére vagyon, az responsoriumát kell mondani. Versiculust, collectát nagy oltárra, és aki patrónus…

Föltétlenül ennek a liturgikus hagyománynak elnépiesedett maradványa, hogy Nagykén (Milanovce) magyar faluban az asszonyok, lányok csütörtök délután a Nyitra vizéből még századunk elején is felmosták a templomot.

Az oltármosás után a szegedi apácák a szegények lábát is megmosták: az portás annyé szegényt keressen, mennye attyafíú (=apáca) vagyon. Minnyán begyűlvén és a szegényeket behíván tegyenek mandatumat. Nekik az az lábukat megmosták mit kell tedék (=pedig) mondani és tenni, megmondtuk. Böjtben másodszombaton minden attyafiú az ő szegényének vizet töltsön kezére és minden szegénynek egy-egy pénzt vagy fillért adjonak. Mikor nekék osztják, minden szegénynek meg kell békélni (=csókolni) a kezét és az után valami ennivalót és innyavalót kell nekik adni. Az fejedelem tedék magának annye szegényt hivasson, mennyet akar.

A nagycsütörtöki liturgikus oltárfosztás, nyitranagykéri nevén oltárrablás (denudatio altarum) népi fejleménye, hogy Tápén a nagyheti gyász jeléül az asszonyok leszedik a templomi zászlókról a selymet, és egyéb díszeket. Allelujáig csak a rúdja meredezik a templomban.

A dévai székely házakon az andrásfalvi szülőföld hagyományaként nagycsütörtökön a kapufélfára gyephantot szoktak függeszteni. Úgy mondogatták, hogy amikor Judás Jézust elárulta, a zsidókkal megegyezett, hogy az Üdvözítő szállását a kapu oszlopára tett gyepdarabbal jelöli meg. Péter ezt megtudva, minden kapufélfára hasonlót tétetett, és így az Úr csak később jutott a poroszlók kezére. A vegetációs hagyományt nyilvánvalóan a napnak zöldcsütörtök neve is magyarázza.
A szokás Klézse csángóinál Szent György napján járta.

Játékossá vált a pilátusverés, pilátuségetés, szegediesen pancilusozás is, amelynek középkori liturgikus előzményei aligha vitathatók, bár a kapcsolat legföljebb csak Szkhárosi Horvát András Kétféle hitről szóló versezetéből igazolható, ahol a nagycsütörtöki szertartásokon így gúnyolódik:

Jézus Urunkat ők ezekkel tisztelik:
Éjjel az gyertyákat egyenként elszedik.
Az földet erőssen pálcákkal veretik,
Csaté-paté zérzúr, hol használ nekik?

A liturgia összefonódhatott a mágikus gonoszűzéssel, a tavaszi vegetációt késleltető démonok megfélemlítésének szándékával is. A szokás leginkább az alkonyatkor végzett lamentációk időpontjához kapcsolódott, és a bűnbak keresésének ürügyén valamiképpen össze is függött velük.

Bercsényi Miklós egyik, Nyitrán írt levelében (1705. ápr. 9., nagycsütörtök) olvassuk: Szintén, hogy a Jeremiás siralmát hallgatnám, veszem… levelét Ngodnak. Verék az Pilátust az gyermekek. Míg olvasám Ngod levelét, azt mondja a feleségem: Heistert szeretné oda fektetni…

A hagyományt Dugonics András is említi: a gyermekek (főképpen Szegeden) irgalmatlan pattanásokkal verik a földet, nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy Pilátust verik, ki Urunkat Jérusálemben felakasztotta. A szintén szegedi Somogyi Elek is szól róla: hogy nagypénteken a gyermekek a deszkákat avagy földet verik, amint közönségesen szokták mondani: a Pilátust verik, jelenti az anyaszentegyháznak Pilátus ellen fölgerjedett méltó haragját.

Csanádapácán nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, a Jeremiás siralmait végző, irányító pap a Miserere mei kezdetű zsoltár után annak jeléül, hogy a templom kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt, megüti könyvével az oltár lépcsőjét. A nép erre botokkal esik neki a padoknak, és egy kis ideig üti őket. A szokás Mohácson, Dusnokon, Sükösdön is él. Mint mondogatják, azért, hogy ilyenkor Pilátus is szenvedjen, amiért elárulta, kiszolgáltatta.

Eperjesen a lamentációk előtt, még a múlt század végén is, az inasgyerekek sorra járták a kereskedők boltjait, és a tőlük összekéregetett üres ládákat, hordókat a nagytemplom elé hengergették. Amikor a lamentációnak vége volt és a plébános bent a templomban nádpálcával hármat suhintott a főoltár lépcsőjére, kint a bekormozott képű inassereg pokoli lármát csapva, bunkókkal, fustélyokkal pozdorjává zúzta a hordók, ládák hosszú sorát. Ezeknek a roncsaiból rakták össze nagyszombat reggelén a máglyát, amelyet a tűzszenteléshez gyújtottak.

Kapnikbányán (Cavnic) szintén a templom előtti téren üti az odahordott deszkákat a fiatalság, amikor a hívek kijönnek a szertartásról. Hasonló hagyományokat őrzött Nagybánya és Felsőbánya bányásznépe, továbbá a vegyesvallású Szászrégen (olájul Reghin) is.

Tolnában több helyen a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló emberi alakot rajzolnak, és templomozás után, Jeremiás siralmainak végeztével, azt verik.

Bakonybélben nagycsütörtökön este sokan kimennek, főleg legények a község határában lévő Borostyánkúthoz, és csak késő éjjel térnek haza. A kápolna mellett ilyenkor tüzet raknak. Régebben szalmából készített, favázra erősített bábut is vittek magukkal, amely szerintük Pilátust jelképezte. E bábut a tűzön elégették. Sokszor egész éjjel is elidőztek mellette, a tördelt gallyakkal folyton táplálván a lángokat. Úgy vélték, hogy amikor Jézust vallatták, az udvaron a szolgák és poroszlók is a tűznél melegedtek. Ennek emlékezetére gyújtják ők is a tüzet, Pilátust pedig azért égetik el, mert ő adta a zsidók kezébe Jézust.

Csíkkozmási (Cozmeni) szokás, hogy Jeremiás siralmai után egy gyereket kergetnek az udvar körül. Ha megfogják, megverik. Utána kiengesztelik valamivel. Várdotfalva (Csíksomlyó mellett) gyerekei ilyenkor a padokat verik meg. Ez a pilátuskergetés.
Ács Gedeon református lelkész írja, hogy régebben, tehát a múlt század legelején baranyai kálvinista falukban némi pénz ellenében fogadtak valakit, akit nagypénteken keresztre kötözve, föl-alá hurcoltak az utcákon, miközben a járókelők szidalmazták és gúnyolódtak rajta. Mint mondogatták, így szenvedett Jézus is.

A böjtös vacsorának az Utolsó Vacsora időpontjára való tekintettel, a szegedi tanyákon úrvacsora neve járja. Országszerte emlegetnek olyan régivágású híveket, akik a vacsorától kezdve húsvéti nagymise utánig semmit magukhoz nem vettek. Privigye (Prievidza) szlovák népe szerint az ilyeneknek Isten minden bűnét megbocsátja.

Nagycsütörtök este, illetőleg éjszaka az idősebb asszonyok itt-ott még napjainkban is, Jézusnak az Olajfák hegyén való virrasztása emlékezetére, vagy a Kálváriára, vagy pedig útszéli keresztekhez vonulnak. Itt a fájdalmas olvasót végzik, és alkalomhoz illő énekeket énekelnek az Úr kínszenvedéséről, Mária anyai fájdalmáról.

Jászladányban éjjel megkerülték a falut, miközben a stációt, fájdalmas olvasót végezték. Kiskunfélegyházán a határbeli kereszteket járták. Nem a templomból indultak ki, hanem egyes háznépek állottak össze. Énekszó ilyenkor nem volt, csak csöndes imádság. Pincehely asszonyai nagycsütörtökön este szintén teljes csöndben mentek ki a határbeli keresztekhez ájtatoskodni. Mint egyikük mondotta: mindenki a maga titkával panaszkodik az Úrnak. Nagykátán is magában imádkozik a nép egészen hajnalig, a templomból kiindulva a temetőben, és a falu keresztjeit járva. Nyitranagykér magyar községben velejött gyermekét az édesanya biztatja, hogy próbáljon egy keveset aludni, egyúttal emlékezteti a Mester mellett elszunnyadó tanítványokra (Lukács 22, 45). Garamszentbenedek (Hronsky Benadik) szlovák asszonyai nagycsütörtök este a nyitott koporsóban lévő Krisztus-szobrot ravatalra helyezik, felvirágozzák, majd a hívek késő éjszakáig virrasztanak imádsággal és énekléssel fölötte. A példákat még könnyen lehetne szaporítani.

Itt még föltétlenül későközépkori elnépiesedett, a licenciátus gyakorlatban teljesedő hagyományról van szó.
A szomszéd Ausztriában manapság is akadnak az Olajfák hegyén szenvedő Jézus tiszteletére emelt kápolnák (Ölbergkapelle) és élnek társulatok (Ölbergbruderschaften). Ez utóbbiak ájtatosságaikat egész nagyböjtben végzik. A későgótikus eredetű kultuszáramlat emlékezetet művészi alkotások is őrzik.

Csemegi József kutatásaiból tudjuk, hogy a domborműves ábrázolás, függetlenül az architektúrától, a templom testébe van falazva, és így különálló alkotásként hat. A XIV. században bukkan föl délnémet területen, talán Nürnbergben. Innen sugárzik Bajorország, főleg Ausztria felé. Igen jelentős a bécsi Szent István-székesegyház emlékműve.

Középkori hazánkban a XV. századból a nyilván Bécshez igazodó Kismarton, Szentmargitbánya (Margarethen), Feketeváros (Purbach), Fertőszéleskút (Breitenbrunn), továbbá az akkoriban még szintén német jellegű Besztercebánya, Erdélyben pedig Nagybánya, Nagyszeben, Szászsebes (Sebesul Sasec) templomainak falán, előterében maradt ránk.
Hasonló kultikus célzattal készült freskóábrázolások: Bártfa, Csetnek (Stitnik), Magyarvista (Vista), Nagytótlak (Selo).* Odafestették Kőszeg egyik lebontott városkapujára is.

Nem önállóan, hanem a Jézus élete, esetleg a Passió egyik jeleneteként gótikus szárnyasoltáraink táblaképein is föltűnik.* Külön kiemelve fölösleges volna felsorolni őket, hiszen a képsorozatban nincs önálló kultikus funkciójuk.

Országszerte szórványosan élő hagyomány, hogy a nagyhét utolsó napjain, továbbá húsvét éjszakáján a jámborabb hívek magányos imádságukat kertben végzik. A könyörgés, a tavaszi vegetációra való ilyetén áldáskeresés nyilván az Úrnak az Olajfák hegyén, illetőleg a Gecemáné kertben való imádságából, virrasztásából, továbbá Jézusnak kertész képében való megjelenéséből (Jn 20, 15) merített ösztönzést.

Budaörsi német öregek úgy emlékeztek vissza, hogy gyermekkorukban nagycsütörtök reggel könnyű ruhában kimentek a kertbe, és ott térdenállva, nyugat felé fordulva, kitárt karral néhány Miatyánkot végeztek. Nagyszombaton reggel hasonlóképpen cselekedtek, de most már keletre fordultak. A németprónaiak nagypénteken imádkoztak a kert rügyező fái alatt. Így Miske szlovákból magyarosodott népe is: nagypénteken még napkelte előtt a család minden tagja a portán lévő bodzafa alatt imádkozott. Úgy vélték, hogy ettől egész évben egészségesek maradnak. Más helyeken ez húsvét hajnalán történt.

A hagyomány jellegzetes továbbélése, hogy a szegedi tanyákon az év más napjain is álmatlan öregek, gondokkal küszködő javakorabeliek éjszakai magányban szintén a kertben, házhoz tartozó szőlőben imádkozzák az olvasót.

Az Olajfák hegyén magárahagyott Mestert engesztelő nagycsütörtöki virrasztás többfelé belenyúlik a késő éjszakába, sőt nagypéntek hajnalába is. Már említettük, hogy a húsvéti ünnepkörhöz fűződő hiedelmek között számot archaikus pogány képzet lappang, illetőleg módosult formában a kereszténység eszmeköréhez simulva, az evangéliumi lábmosástól, liturgikus oltárfosztástól, illetőleg mosástól, továbbá a Jeruzsálemet és az Olajfák hegyét elválasztó, a szentkereszt legendájában is emlegetett Cedron pataktól ihletve, tovább is él.

A kultuszt archaikus-biblikus teljességben Bátya és Dusnok katolikus „rác” népe őrzi, de a vele együttélő magyarságra is jellemző.

A felnőtt bátyaiak napkelte előtt ki szoktak menni mosdani a Dunára vagy a közeli Vajas érre. Induláskor keresztet vetettek, egész úton imádkoztak, hátra nem fordulhattak, senkivel nem beszéltek. A vízben arcukat, lábukat mosták meg. Úgy vélték, hogy a betegséget mossák így le magukról. Üvegben azoknak is vittek, akik otthon maradtak. Ezek ebből mosdottak meg. Megfürösztötték lovaikat is.

A közeli dusnokiak nagycsütörtök este a Kálváriát járják. Utána nem sokára, még napkölte előtt a Vajason mosakodtak. Nem beszéltek, hallgattak. A lovakat is lehajtották, ők is hoztak a vízből haza a többieknek. Emlegetik azt a legendát, hogyan építette Ádám feje fölött Salamon a Cedron hídját. Az üldözött Jézus beleesett, a kövek azonban megpuhultak, nem úgy, mint kínzóinak szíve. Azóta mossa le a bűntől származó betegséget az ünnep hajnalán végzett mosakodás.

Bársonyos dunántúli népe a patakban fürdött már nagycsütörtök este. Úgy vélték, hogy ezzel minden betegségtől megszabadulnak. A hagyományt utólagosan úgy magyarázták, hogy az Üdvözítő emlékezetére teszik, akit beletaszítottak a Cedron patakjába. Kajáron (Győr) nagypéntek reggel az asszonyok ki szoktak menni a kereszthez, ahol az olvasót imádkozzák, majd az Úr Jézus emlékezetére megmosakodtak a patakban. Bakonybélben már korán reggel a pataknál szoktak imádkozni. Megmosakodtak, vizet vittek haza. Ebben az otthonmaradtak is megmosakodtak, sőt a jószágokat is lelocsolták vele.

Szeged népe régebben a Tiszára szótlanul járt le mosakodni.
A beteg kisgyermekeket is levitték, hogy a bajt lemossák róluk. A szokás napjainkban már csak csökevényeiben él. Idősebbek a reggeli mosakodásukat máig a szabadban végzik el, tanyán a gémeskútnál.

A múlt század derekán hajnalban három óra felé a szegedi legények sorba kukorékolva költötték föl a fürdéshez az alvókat. A szokásba nyilván belejátszott az ismeretes evangéliumi hagyomány is: megszólalt a kakas, amikor Péter a Mesterét megtagadta.
Szék palóc faluban, hogy a ló jól menjen, nagypéntek hajnalban meg szokták mosni a patak vizében. Egerbaktán nagycsütörtök éjszaka a hívek a templomban virrasztottak. Hajnalban a Laskó patakból merített holló vizében mosdottak meg. A fiatalság mindjárt ott, a patak partján mosakodott. A szintén palóc Héhalom fiataljai napkölte előtt a patakról hozzák az aranyosvizet. Ebben mosdanak meg a lányok, hogy frissek, szépek legyenek. Litke palócai nagycsütörtök este a templomban virrasztottak. Már hajnalodott, mikorra végeztek. Utána a Káposztáspatakban megmosdottak. A vizet most rózsavíz néven emlegették. Hazaérve, edényekkel tértek vissza a patakhoz, hogy azoknak is vigyenek rózsavizet, akik éjszaka otthon maradtak. A felső-Ipolyvidéken, Galsa (Holiša) táján éjfél után minden épkézláb ember a patakra siet. A vödröket, kancsókat összeverik, zajt ütnek, hogy a mélyen alvókat is fölébresszék, pontosabban: a gonosz szellemeket elriasszák vele. A béresek a lovakat vezetik és megúsztatják. Az ilyen ló sem kehes, sem békás nem lesz, a szőre pedig mindig ragyogó tiszta marad. Véges-végig a folyó partján félig, vagy egészen levetkőzött emberek kurjongatva, lármázva mosdanak. Az asszonyok csak az arcukat mossák meg. A legények közül legfrissebbnek azt tartják, aki ilyenkor meg is fürdik. A mosakodás végeztével csöndesen hazamennek, mindenki vizet visz magával. Ebben mosakodnak másnap, sőt a húsvéti ünnepek alatt is.

Mezőkövesd hagyománya szerint a házat napkölte előtt a Kánya patakról hozott vízzel szokták körüllocsolni gonoszok ellen. Meg is mosdottak benne. A szentelést húsvét hajnalán – most már szenteltvízzel – megismételték. A közeli Szíhalom faluban is visznek a Rima patakról vizet, hogy megmosakodjanak benne. Szil soproni faluban a gyerekeket azért fürdetik meg a patakból merített vízben, hogy a nyáron majd bele ne fulladjanak. Domaházán az ilyen víznek szólatlan víz a neve.

Most hajnalban szokták a férgeket is kiűzni a házból. A féregűzés szótlanul, néha lármával, olykor meztelenül történik, hogy a gonosz szellemet, amely a paradicsomi kígyó módjára csúszómászó férgekben lappang, annál biztosabban el lehessen riasztani. Szeged-Alsóvároson a ház összes helyiségeit kisöprik, a férgeket jelképező szemetet kiviszik az utcára és a kocsinyomon túl öntik ki. A Felső-Ipolyvidéken napfölkelte előtt a gazda, vagy a gazdaasszony bal kezével, a házzal ellentétes irányban körülsepri a portát, hogy megszabaduljon a kártevő állatoktól.
Göcsejben egyesek a házat kora hajnalban meztelenül, kezükben pálcával fenyegetve körülfutják, hogy a férgektől megszabadítsák. Közben ezt mondják: patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok! Ez a mondás azt az ősi, sokfelé még ma is élő hagyományt tükrözi, hogy nagypénteken a tűz az Üdvözítő halálának emlékezetére minden háznál kialudt. Aki azonban vakmerőségében mégis begyújt, megérdemli, hogy a férgek ellepjék.

Kisvaszar baranyai német faluban a téltemetés sajátos változataként reggel a kert végében tüzet raknak, és a gazdasszony ezen égette el a szemetet. Utólagos helyi magyarázat szerint azért, hogy a Jézust üldöző zsidók szemét a füst csípje és így az utat eltévesszék. Karácodfán a nagypénteki tüzet a kapuban rakták. Itt is már úgy magyarázták, hogy elfüstöljék vele Jézus ellenségeit.

Székesfehérvár-Felsőváros parasztpolgársága nagycsütörtökön éjjel a ház kútjából merített vizet. Hajnalban mindenki ezzel mosta meg a szemét.

Zagyvarékás méhészei nagypénteken folyóvizet adnak a méheknek, hogy frissebben gyűjtsenek.

Az evangélikus tirpák asszonyok nagycsütörtök éjszakáján a Gecemáné emlékezetére a virágoskertben imádkozgattak, a férfiak pedig hasonló céllal valami rejtettebb helyet kerestek föl. Utána frissen merített vízben mosakodtak meg. A jószágot is megöntözték. A tisztálkodó hagyomány a békési evangélikus szlovákság körében is elevenen élt.

Lehetséges, hogy e lusztrációs hagyományt még középkori liturgikus gyakorlat is befolyásolta: a húsvéti vízszentelés a folyóparton történt, csak később került be a templomba.

Bővebben Bálint Sándornál, itt:

Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...