A háborúban álló Magyarország, Horthy Miklós kormányzása idején két év alatt pontosan kivizsgálta az 1942-es újvidéki razzia eseményeit, megállapította az áldozatok számát, kárpótlást fizetett nekik, a bűnösöket bíróság elé állította, elítélte őket.

A szerbek viszont 70 év alatt sem voltak képesek erre, még ma is csak össze-vissza hazudoznak, relativizálják az 1944-’45-ös megtorlás eseményeit, kisebbítik az áldozatok számát (pedig Cseres Tibor óta tudjuk, hogy legalább 40 ezren voltak). Sajnos az ártatlan magyar áldozatok számát még egyes történészek (pl. Sajti Enikő) is kisebbítik, amivel szintén csak a szerbek malmára hajtják a vizet.

A szerbek még ma is a kollektív bűnösség elvét vallják, csak egyéni kérelmek alapján, egyenkénti, hosszú évek jogi eljárásai alapján hajlandóak egyesek ártatlanságát elismerni.

Amíg a szerbek nem kérnek bocsánatot az 1944-’45-ös bűneikért, nem rehabilitálják kollektív módon a magyarokat és nem fizetnek kárpótlást az áldozatok leszármazottainak, addig nem beszélhetünk megbékélésről. Addig csupán taktikáznak (szükségük van a magyar támogatásra az EU tagságukhoz), amely taktika azonnal változni fog, visszaáll a magyargyűlölő szintjükre az EU-ba történő belépésük után (ld. Románia).

Az ártatlanul kivégzett 40 ezer magyarért a szerbek mikor és hol kértek bocsánatot?

Bocsánatkérés nélkül pedig miként lehetne megbocsájtani?

Részletek Teleki Júlia “Hol vannak a sírok?” c. könyvéből

„Azóta többször is beszélgettem csúrogi szerb ismerőseimmel, akik kijelentették: Kihajtottuk a magyarokat, akikkel semmi bajunk nem volt és idejöttek azok, akik lassan minket fognak kiűzni…” –  Brasnyó József, egykoron csúrogi kisfiú, délvidéki holokauszttúlélő visszaemlékezéseiből.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...