„Jaj annak a népnek, amelynek a történelmét az ellenségei írják!” (Seneca)

A Pozsonyi Diadal – máig nem Nemzeti ünnepünk!

Évfordulók, Hagyomány, Hungarikumok, Magyargyalázat, Nemzetgyalázás, Örökségvédelem 2017. júl. 04.

1110 éve esett a Pozsonyi Diadal !

A Pozsonyi Diadal – Nemzeti ünnepünk!
De lehetne illendőn – Május elseje helyett – méltán munkaszüneti napunk is!

Akár egy hosszú hétvégével… korabeli hagyományőrzőkkel, karnevállal, lovas viadalokkal…
Nemzeti értékeink ünneplésével, önbecsülésünk helyreépülésével…

Miért “ünnepeljük” szépnevű Pozsonyi Diadalunk helyett mégis részegülten a bukott kommunizmus Május elsejéjét – még mindig?

Talán azért is, mert a magyarság túlnyomó többsége máig nem is tudja, mi is volt a Pozsonyi Diadal…Lássuk hát! Hányadán is állunk Pozsonyi Diadalunkkal!

„Decretum… Ugros eliminandos esse” – A magyarok kiirtassanak!

A magyarok kiirtassanak! – hangzott IV. Ludwig (Lajos) kiáltványa.
Az igazi háttérhatalom emberei – a Gyermek Lajos mögött álló Hatto mainzi érsek és Salamon konstanzi püspök – ezt bizony komolyan is gondolták.
Százezres sereggel vonultak fel ellenünk – Nagy Károly frank uralkodó csaknem száz esztendővel azelőtti, avar eleinket szétverő és fosztogató hadjáratának dicsködében.

Meglepetésükre azonban a Kárpát-medence frissen rendeződött magyarsága iszonyú csapással sújtott vissza. Olyan erővel, hogy bő 120 évig földünkre nem merték tenni lábukat.

907. Áldás (július) hava 4.-étől 7.-éig tombolt a Pozsonyi csata.
Helyesebben, végre magyarul: a Pozsonyi Diadal!

Első honvédő háborúnk a támadó – kiirtásunkkal fenyegetődző – nyugat teljes vereségével végződött.

A Pozsony térségétől az Enns-ig – tehát az Óperenciáig – terjedő csatában az Árpád fejedelem vezette magyar sereg megsemmisítette a Keleti Frank Királyság hadait. Számos forrás a “hon(vissza)foglalásunk” végének tekinti az eseményt. Bölcsebben szólva a “hazatérés megerősítésé”-nek tekinthetjük a ránktörő nyugaton aratott teljes diadalt. Magyar történelem tankönyveink mégis hallgatnak róla. Ha pedig a saját történelemkönyveinkben nem kaphat kellő hangsúlyt, hát másoktól a sulykolását hiába várjuk…

Geiger J. Péter : A pozsonyi csata (keptar.oszk.hu)

A csata – a csaknem négyszeres túlerő ellenére – a keleti frank seregek megsemmisítő vereségével végződött, amiben vezéreik, Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok újabb területeket nyertek, egészen az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett.

Átlépve az Enns folyón az Óperencián túlra, vagy onnan visszafelé magam erről mindig meg is emlékezem. Gyermekeim is diadallal harsogják: Átléptük az Óperenciát! Átléptük az ó-magyar határt!

Enns, Ausztria legrégibb városa – utca a középkori (ma már inkább klasszicizáló barokk) főtérre
(Vindobonát, Bécset Wien nevén csak 1030-ban említik először.)

A Magyar Nagyfejedelemség 907-ben, a Pozsonyi Diadalt követően kitolta határait az Enns folyóig, északon pedig biztosította a Morvaország alatti határvonalat. Alsó-Ausztria birtokba vételével uralma alá vonta a teljes Bécsi-medencét, és ő 200 km-rel nyugatra – az avar gyepűkig – tolódtak a magyar szállásterületek. A magyarok sorra megostromolták és bevették a Duna menti várakat és városokat. Ezek közül Melk erődített apátságát Babenberg Lipót osztrák őrgróf csak 80 év múlva, 985-ben tudta visszafoglalni.

De lássuk csak, hogyan is történt a Duna-menti diadal!

A Kárpát-medence visszafoglalásának egyik fontos lépése volt, a gyepűrendszer kialakítása. A korábbi szittya-hun-avar területeinket megszálló, így ellenséges germán és szláv népeket a hazatéréskor igyekeztek őseink a határtól minél messzebb űzni.

Johannes Turmair, írói nevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Bajor évkönyvek (Annales Boiorium) című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a nyugati seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását – Ugros eliminandos esse!

„Decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis elrendeljük, a magyarok kiirtassanak, kezdetű bullában hozták Európa tudomására a “keresztes hadjárat” tervét.

907. június 17. körül IV. Lajos vagy Gyermek Lajos (németül: Ludwig IV. das Kind), keleti frank király (900-911), és a pápa hívó szavára több mint százezres keresztény sereg gyűlt össze az Enns folyó és a Szt. Flórián (Passau beli) kolostor között elterülő síkságon. A keresztesek táborában megállapodtak a hadjárat tervében is. A keresztes haderő legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, tekenősökből, ahogy a magyarok hívták a nyugati, páncélba burkolt, nehezen mozgó gyalogságot.

A több mint száztízezres nyugati sereggel szemben, mintegy harmincötezer fős magyar hadsereg állt. A keresztes haderő három hadoszlopban, kettő a Duna két partján, illetve egy hadoszlop a Dunán, hajókon közeledett Pozsony alá.
Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold őrgróf volt, a délié pedig Theotmar érsek. Az utánpótlást szállító hajóhad (flotta) vezetője pedig Sieghard volt.

A magyar hadvezetés célja az lehetett, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez a csapatok átkelését kellett megakadályozni, vagy megelőzni, valamint az utánpótlás lehetőségét elvágni. Így a csata első napján égő taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat. Sieghardt is csak kevesedmagával menekült meg, s így vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

A másik két seregrész is hasonló sorsra jutott. A magyar csapat lovas íjászai július 5-re teljesen felőrölték a Ditmár vezette seregrészt. Majd megsemmisítették a Luitpold őrgróf vezette sereget is. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két másik püspök, három apát, és tizenkilenc gróf is.
A legenda szerint az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd Ennsburghoz érve színleg megfutott. A már sokszor alkalmazott szittya-magyar modor megint bevált. A vár őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság megsemmisítette az „üldözőket”. A menekülő király is nehezen jutott csak el Passauig. Erről minden magyarnak érdemes megemlékeznie Passaunál átlépve a ma osztrák-német határt!

Nagy ára volt azonban a honvédő háborúnak! Mi magyarok Árpádot és három fiát Tarhost (43), Üllőt (41), és Jutast (35) vesztettük el. (Bárcsak neveikben túlélnének!)
Így lett ezért nem sokkal ezután a negyedik fiú, a tizenegy éves Zoltán-Zolta-Zsolt-Solt fejedelem Árpád utóda. Milyen érdekes! Az Ő neve bizony messze túlélte Őt! Csak viselői nem tudják, hogy miért! Éppen e diadalért! A Pozsonyi Diadalért oly gyakori ma is a Zoltán név! A hősi halottan is elfeledett Tarhos, Üllő és Jutas helyett. Illő lenne legalább Áldás hava elején (3.-a és 7.-e között) született fiainknak méltán Tarhos, Üllő vagy Jutas nevét adnunk. Velük talán régi hitünk is új erőre kap.

Árpád nagyfejedelem emlékműve Ópusztaszeren

A Pozsonyi csatában a támadó németek vesztesége annyira súlyos volt, hogy több mint száz esztendeig tartózkodtak mindenféle magyarellenes hadmozdulattól. Legközelebb csak 123 év múlva, 1030-ban mertek jelentősebb támadást indítani, akkor már a keresztény Magyar Királyság ellen. (Az utánpótlásukat akkor Búvár Kund intézte el…)

Hogyan lehet, hogy mégsem közismert e sorsdöntő csatánk? Milyen erő titkolta évszázadokon át előlünk. Hogyan lehet(ett) ezt “kifelejteni” a magyar közoktatásból? – Súlyos kérdések. Halovány válaszok…

Egy valóban magyar országon ez a – Nándorfehérvárit is messze felülmúló – diadal a történelemoktatás alaptétele és természetesen az egyik legfontosabb érettségi tétel is kellene legyen! Csonkolt roncsországunkban ma még mindig nem az!

Változnak az idők. Talán a szovjet agymosás és deformkor után lassan megindul végre a magyar ébredés…
Ópusztaszeren Nyílzápor és Íjásztalálkozó emlékezett a csaknem feledésbe veszett magyar diadalra.

Az egyik legígéretesebb kezdeményezés: Pozsonyi csata Emléktúra

Bízom benne, hogy hazánkban nem jelenhet már meg történelemkönyv e tanulságos lecke módszeres elhallgatásával. A történelmi jelentőségű diadal azonban Magyarországon nem lehet csak egy leckényi tananyag, hanem legalább egy érettségi tétel is kell legyen!

Mindezen alapvetésen túllépve az évforduló napjain magyar hadi játékokkal pompás ünnep is illendő lenne országszerte. A diadal négy napjához közelebb súlyozható hétvégére.
Egy valóban magyar ország hamarosan nagyszabású történelmi filmmel is készül majd a Pozsonyi Diadal következő évfordulóira. (Bár a maira is készen lehetne már.)

Amíg Pozsonyi és Nándorfehérvári Diadal napja(i) helyett a május elsejét – éppen a “munka ünnepét” – ünnepli munkaszünettel a Kárpát-medence, addig nem is nevezheti magát tisztességgel Magyarországnak!

Amíg szellemileg, meg lelkileg is gyöngék, csonkák vagyunk, addig hiába is várjuk a Magyar Föltámadást!

Megemlékezésül ajánlom az alábbi kis filmet: