Európa szívéből
Szörényi László írása Juhász Gyuláról és a száz évvel ezelőtti román támadásról.
Augusztus 27-én volt száz éve, hogy Románia megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Amikor a hadüzenet megérkezett, a román hadsereg már átlépte a Kárpátokat. Idézzük Kosztolányit: „1916 augusztusában méla aranytűzzel – rózsaszín és sárga lángokkal – tündökölt az áldott magyar nyár. Soha ennyi gyümölcsöt nem termett. A szilvák szaporán potyogtak a földre, a fák már messziről kéklettek. Dinnyék, almák, szőlőfürtök hevertek a tányérokon. A gyümölcsök cukrozták, trágyázták a keserű halált. Ebben a bőségben, uszályosan és lángsörénnyel, mintegy túlvilági, baljós rakéta a vér szüretjén, egyszerre emelkedett a román háború híre.” (Omnibuszkocsis. Megjegyzendő, hogy ezt a novellát a kommunista cenzúra természetesen kihagyta a Kosztolányi-kötetekből, nyomtatásban újra csak 2008-ban jelent meg, az internetre azóta sem tették fel. A cenzúra megdöglött, a hülyeség örökkévaló.)
Kosztolányi nem véletlenül használta a későbbi verseiből is olyannyira ismerős halálszimbólumként a gyümölcsöket meg a baljós égjelet, amelyet például az Aranysárkányból ismerhetünk. Az orvul megtámadott erdélyi, elsősorban székely polgári lakosság hanyatt-homlok menekült, az eddig önmagukat békés hátországnak tartó városok és maga a főváros is rémítő sokkot élt át.
Kassák Lajos lapjában jelent meg György Aladár avantgárd költő A 46. B.V.V. balladája című verse. (Megjegyzendő: a B.V.V. a BKV elődjének rövidítése volt, a 46. villamos pedig, amelyet a ballada megjelenít, a Nyugati és a Keleti pályaudvar között járt.) Frontról visszatérő hadirokkant bakák képe keveredik a románok által lerohant dél-erdélyi helységek nevével. Idézzünk az ötödik versszakból:
Brassó, Nagyszeben, Lupény, Petrozsény,
10 perc
Jaj, jaj, jaj, jajanyám jajanyám
Nyugati, Keleti, Nyugati, Keleti.
A népszerű kiadásokból a cenzúra Juhász Gyula idevonatkozó verseit is kiirtotta, ám a kritikai kiadás második kötetében a szerkesztők, Péter László és Ilia Mihály csak azért is leközölték, sőt a jegyzetben még meg is említették, hogy kötetben itt jelenik meg először. Két versről van szó, az egyik Az erdélyi gyermek, a másiknak a címe pedig Prológus az erdélyi gyermekekért rendezett estére. (Ez a makói rendezvényen el is hangzott.) Idézzük e szonett második versszakát:
Erdély ma gyászol, de mély bánatával
Egyek vagyunk mind, hivő magyarok.
És gyermekeit ugy öleljük által,
hogy csak feledjék e borús valót.
A három idézett költő ugyanúgy, mint majdnem mindenki, azt hitte, hogy a novemberre végleg visszavert támadás véres, szomorú, de befejezett, egyszeri katasztrófa volt. Mint tudjuk, nem így történt.
Még csak vészjósló hírek terjedtek a trianoni béke előkészületeiről, amikor Juhász Gyula – két változatban is – kísérletezett egy triptichonnal, majd egy képsorozattal azért, hogy úgy idézze fel a megszállt és talán végleg elszakításra kiszemelt országrészeket, hogy egyúttal teljes erővel önmaga és költő elődei, kortársai révén az egész magyar Parnasszus, vagyis a teljes magyar irodalom és szellemi élet gyászát, felejteni nem akarását is kifejezhesse. Az 1920 elején írott triptichon címe: Nefelejcs. Az első rész az ő saját szakolcai éveire utal, és belefoglalja a szlovákokat is mint testvéreit. A második részben Máramarosszigetet varázsolja elénk, a harmadikban pedig Nagyváradot. A felidézett költő elődök, illetve barátok pedig Gvadányi, Arany és Ady. Legszívesebben az egészet elolvastatnám mindenkivel; tartok tőle, hogy ma egyetlen tankönyvben sem szerepel. Lássuk legalább az utolsó két versszakot:
Adyval ültünk. Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.
Adyval ültünk. Zomotor
Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
Virrasztva vártuk, hogy kopog
Halálunk!
A második ciklus szonettekből áll, azt a címet adta (Hárfa című kötetében), hogy Városok. Az első darabban a költészet varázsvesszejével felidézi Széchenyit, Csokonait, Petőfit, Reviczkyt. Ma különösen kísérteties olvasni az utolsó versszakot, mert prófétai.
Hol most új bánat árvul a ligetben
S hol a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.
Azért prófétai, mert a vers először 1920. január 21-én jelent meg, s mint tudjuk, a következő évben a csehszlovák állam már le is rombolta Fadrusz János Mária Terézia-emlékművét, majd egy későbbi időpontban a királynő hű magyarjait kergette át a Dunán.
A második szonettet Máramarosszigetnek szenteli, a harmadikat Nagyváradnak, a negyediket Szabadkának, ahol természetesen felidézi egy Kosztolányival töltött estjét, és végül egy olyan várost is, amelynek dicsőséges elestéről éppen idén emlékezünk. A Zrínyinek szentelt vers címe: Csáktornya (ahol, mint meg is jegyzi, ő maga sosem járt), és utolsó két versszaka így hangzik:
Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!
Juhász nem csupán költészetében, hanem prózai írásaiban is megfogalmazta az általa kidolgozott és a nemzetnek felajánlott túlélési tervet, amellyel Trianon rettenetes csapását túl lehet, mert túl kell élni, és amelyhez az erőt semmi másból nem meríthetjük, mint szellemi hagyományainkból. Költészetünkből, általában irodalmunkból, művészetünkből, tudományunkból és mindazon teljesítményünkből, amely egyedül nyújthat reményt a jövőre. Például így tanít minket, késő utódait is négy nappal azután, 1920. május 30-án, hogy a magyar nemzetgyűlés meghallgatta Apponyi Albertnak a készülő békeszerződésről elmondott beszédét.
„Nem kenyerünk a jóslás tudománya, de lelkünk mélyén érezzük, hogy hamarosan a gyógyulás útjára tér itt minden. Nagybetegről van szó, akinek drága tagjait amputálták, de aki az örök élet elixírjéből iszik, ha legszebb hagyományai, legnemesebb szellemei csodálatos forrásaiból merít. Mi mindennek dacára mégis Zrínyi és Kossuth, Petőfi és Ady népe vagyunk, örökkévaló, halhatatlan és elpusztíthatatlan erők szülöttei. Éppen Ady mondotta a magyarságnak a kategorikus parancsot: muszáj minden fajnál jobbnak lenni.
Én hiszem és vallom, hogy nemcsak muszáj, de lehet is. Én hiszem és vallom, hogy a magyarság küldetéssel van itt e földön, nagy, szent, örök, végzetes eleve elrendeléssel, és hogy hivatását, az isteni parancsot be fogja tölteni magyarán és emberül. Csak magára számíthat, de az egész világnak tesz szolgálatot, mint mindig hosszú és dicsőséges története folyamán.”
Így ír tehát vezércikket a Dél-Magyarországba. Ugyanebben a számban azonban Gyalu álnéven írt egy kis megemlékezést is a tíz éve elhunyt Mikszáthról. Rávilágít, hogy a nagy palóc „a régi Magyarországnak funerátora is volt”; ám ezt már csak azért sem veszi észre jóformán senki, mert csak dicsérik, sőt agyba-főbe dicsérik, de könyveit kézbe sem nagyon veszik.
„Minálunk mostanában inkább a tőzsde árfolyamait olvassák. Hiszen ez sem érdektelen olvasmány annak, akinek még van vesztenivalója.”
Magát Juhász Gyulát sem olvassák manapság, igaz úgysem tudnák, mi a „funerátor”. Tehát gyalulatlanok…
Magyar Nemzet 2016. September 20. kedd 16:21
Ajánlott olvasmány:
ERDÉLYI IBOLYÁK – JUHÁSZ GYULA FÉL ÉVSZÁZADON ÁT ELHALLGATOTT KÖLTEMÉNYE
Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...
