Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.
A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.
Selyem felhői sáppadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.
S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.
Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.
Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha ?
Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár ?
Vélhetően e versét Gyalunk 1918 augusztus 15.-én Csongorádon a gáton ülve, dinnyézgetve írta… és e napon is adta elő e költeményét személyesen egy rendezvényen… Először a Világ 1918 augusztus 25.-ei számában jelent meg. Szerepel az Ez az én vérem (1919) és a Hárfa (1929) kötetében is.
A Világ lap 1918 augusztus 25.-ei számában csak Magyar nyár címmel szerepel, az Ez az én vérem 1919-es kötetében már Magyar nyár 1918 a címe.
Bár minden mai aszfaltbetyár oldalon szürke köznyelvire „kijavítják” (rontják)… A „sáppad” nem helyesīrási hıba, hanem – vélhetően tudatosan vállalt – szögedi tájszóalak, mai nyelvész-alakoskodón: „alaki tájszó”, akárcsak a Szent Szarvas meg a Vers a vargáról ill. Krisztus a vargával költeményében is és a Földanyánk azon változatában, amely a Szeged és Vidéke lapban jelent meg 1907 augusztus 4.-én :
Ha majd az égi mezőkre megyek,
A Nagy Pusztára, hol a Tejut vár rám;
A Tejut, az Örök Szittya Sereg,
Kései, sáppadt igricére várván […]
(Vödd: sáppadozik, sáppatag; Bálint Sándor : Szegedi szótár 387.o.)
Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...