Kétfajta patkány létezik:
ez jóllakik, az éhezik.
A jóllakott, az otthon él,
az éhes vándorútra kél.

E fajta veszteg nem marad,
mérföldön ezren átszalad,
nem néz szélre, esőre,
csak ront vadul előre.

Megmássza számos hegy fokát,
folyókon úszik, gázol át,
sok lezuhan, sok odafúl,
vesztén az élő nem okul.

E vándorcimborák bizony
oly csúf pofák, hogy kész iszony,
tövig lenyírt haj is, szakáll is,
mind oly patkányul radikális.

E radikális csürhe nem
csügg sem hiten, sem Istenen,
keresztvíz fattyához nem ér,
közbirtok minden nőszemély.

Érzékisége förtelem:
csak falna s inna szüntelen,
nem bánva, míg iszik s zabál,
hogy lelke majd nem égbe száll.

Az ily patkány vad és merész,
poklot se bán, macskát se néz,
s mert pénze nincs, sem vagyona,
mindent újból felosztana.

Ó, jaj nekünk! – Már közeleg
a vándorpatkány-hadsereg!
Jön, sziszegése hallható
és száma – száma légió.

Fuccs már nekünk, kaput már,
döngetik a kaput már!
A polgármester s a Tanács
fejét vakarja: nincs tanács!

A polgárság fegyverre kap,
harangot kondít mind a pap,
a tulajdon – állam s morál
szentélye – hah! lángokban áll!

Ti jó urak, harang, ima,
sok bölcs Tanács dekrétuma,
százfontos ágyú is, temérdek –
ma mindezekkel mit sem értek.

Szúette frázis, nyűtt tiráda,
patkányokon nem fog, hiába
prókátor-furfang, sem talizmán,
átbújnak a legszebb szofizmán.

Üres begyet csak leves-indok,
gombócos érv, sőt – többet mondok –
felsál-logika lelkesít és
kolbászidézet mint körítés.

A radikális plebsz előtt
jobb szónok egy vajban kifőtt
néma keszeg, mint Mirabeau-tok
s a többi Cicero-utódok.

Gáspár Endre műfordítása

Heinrich Heine : Die Wanderratten

Es gibt zwei Sorten Ratten:
Die hungrigen und satten.
Die satten bleiben vergnügt zu Haus,
Die hungrigen aber wandern aus.

Sie wandern viel tausend Meilen,
Ganz ohne Rasten und Weilen,
Gradaus in ihrem grimmigen Lauf,
Nicht Wind noch Wetter hält sie auf.

Sie klimmen wohl über die Höhen,
Sie schwimmen wohl durch die Seen;
Gar manche ersäuft oder bricht das Genick,
Die lebenden lassen die toten zurück.

Es haben diese Käuze
Gar fürchterliche Schnäuze;
Sie tragen die Köpfe geschoren egal,
Ganz radikal, ganz rattenkahl.

Die radikale Rotte
Weiß nichts von einem Gotte.
Sie lassen nicht taufen ihre Brut,
Die Weiber sind Gemeindegut.

Der sinnliche Rattenhaufen,
Er will nur fressen und saufen,
Er denkt nicht, während er säuft und frißt,
Daß unsre Seele unsterblich ist.

So eine wilde Ratze,
Die fürchtet nicht Hölle, nicht Katze;
Sie hat kein Gut, sie hat kein Geld
Und wünscht aufs neue zu teilen die Welt.

Die Wanderratten, o wehe!
Sie sind schon in der Nähe.
Sie rücken heran, ich höre schon
Ihr Pfeifen – die Zahl ist Legion.

O wehe! wir sind verloren,
Sie sind schon vor den Toren!
Der Bürgermeister und Senat,
Sie schütteln die Köpfe, und keiner weiß Rat.

Die Bürgerschaft greift zu den Waffen,
Die Glocken läuten die Pfaffen.
Gefährdet ist das Palladium
Des sittlichen Staats, das Eigentum.

Nicht Glockengeläute, nicht Pfaffengebete,
Nicht hochwohlweise Senatsdekrete,
Auch nicht Kanonen, viel Hundertpfünder,
Sie helfen Euch heute, Ihr lieben Kinder!

Heut helfen Euch nicht die Wortgespinste
Der abgelebten Redekünste.
Man fängt nicht Ratten mit Syllogismen,
Sie springen über die feinsten Sophismen.

Im hungrigen Magen Eingang finden
Nur Suppenlogik mit Knödelgründen,
Nur Argumente von Rinderbraten,
Begleitet mit Göttinger Wurst-Zitaten.

Ein schweigender Stockfisch, in Butter gesotten,
Behaget den radikalen Rotten
Viel besser als ein Mirabeau
Und alle Redner seit Cicero.

Forrás és ajánlott olvasmány: Heinrich Heine versei magyarul és németül – Bábel Web Antológia

Ajánlott még: Heinrich Heine szülinapján…

Heinrich Heine portréja (David Oppenheim, 1831)

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...