Scroll To Top
2018. Föld hava (Szeptember) 26.-a - Jusztina, Kozma, Damján neve napja.      Köszöntés nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

“Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,
Soha többé nem lesz ébredésed…”
( Petőfi – A Nemzethez )

Szeged a halott Város

A dicső Pozsonyi csata – Ezerszáztizenegy

Cikkek 2018. júl. 09.

Bogár László - Ezerszáztizenegy

Sok mindent elárul sok mindenről, hogy a magyar történelem egyik sorsfordító eseményének még a létezését is sikeresen tagadták sokáig a magyarság elől.

Az éppen 1111 évvel ezelőtt lezajlott összeütközésről, amely pozsonyi csataként ismert, viszonylag keveset tudunk, és azt is inkább csak azoknak az elbeszélési módjából, akik aligha lehettek érdekeltek abban, hogy a magyarság mindebből a tényeket, az igazságot, a valóságot ismerje meg. Káoszba süllyedő világunk egyik legfőbb ismertetőjele egyébként is az, hogy benne a tények, igazság, valóság fogalmai teljesen kiüresedni látszanak. Az emberi gondolkodás évezredek óta igyekszik mindent megtenni azért, hogy a tény, az igazság és valóság fogalmainak legbelső, legmélyebb tartalmait megóvja. Napjaink világában azonban az emberi gondolkodásnak ezek az alappillérei is aláhullani látszanak a káosz örvényeibe. Amit az 1111. évforduló kapcsán itt kifejteni szeretnék, az is inkább csak egy a történést leíró lehetséges narratívák közül, ám talán alkalmas lehet arra, hogy nekilássunk annak a munkának, ami segítene feltárni, hogy mi is zajlott valójában.

A korabeli krónikákból nagyjából az alábbiak derülnek ki. Éppen 1111 éve, 907 júniusában egyesült európai haderő gyűlt össze ellenünk, a német-római császár rendelete szerint azzal a céllal, hogy „…decretum: Ugros eliminandos esse…” azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”. Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen, százezer fő körüli létszámban gyűlt össze ez a hatalmas csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak soha ilyen létszámú hadsereget megszervezni. Minden ellenünk szólt tehát, mégis fényes győzelmet arattunk, és közel másfél évszázadon át senki nem merészelt katonai erőt alkalmazni a Magyar Nagyfejedelemség ellen. De vajon mi volt a legmélyebb oka annak, hogy nem egyszerűen megfegyelmezni próbáltak minket, hanem kizárólag teljes megsemmisítésünk volt az egyetlen elfogadható megoldás az akkori Nyugat uralmi struktúrái számára? Ez a legmélyebb ok feltehetőleg az lehetett, hogy a magyarság létszemlélete, és erre épülő létszerveződési rendszere olyan mértékben irritálta ezeket az uralmi struktúrákat, hogy a veszélyes példa elterjedése ellen a legmegfelelőbb megoldásnak a teljes magyarság teljes eliminálását vagyis „kiküszöbölését” tartották.

Vagyis e háború és egyáltalán a Nyugattal való egész ezeréves konfliktusmezőnk erre a létszemléleti-létszerveződési szembenállásra vezethető vissza. Talán a legismertebb újszövetségi történet szóhasználatával élve, az akkori Nyugat már olyan súlyos mértékben volt „elkufárosodva”, hogy berendezkedését látványosan romba döntötte volna a magyarság létmodelljének elterjedése. Amit aztán a további „történetünket” összefoglaló krónikák „kalandozásként” írnak le álságosan, az nem más, mint egyfajta „szemle” vagy állapotfelmérés, a magyarság arra kíváncsi, hogy képes lehet-e létberendezkedését egész Európában meghonosítani. Az több mint érthető, hogy az ezzel a létszemlélettel szemben álló krónikások mindezt mint primitív rablóbanda esztelen fosztogatását írják le, s persze a magyar iskolások is, akik elől gondosan eltitkolták a pozsonyi csata létét is, szintén ezt sajátítják el „objektív” történelmi valóságként. Néhány évtized alatt kiderült azonban, hogy nincs esély a magyar létszemléletre épülő berendezkedés elterjesztésére, így az egyetlen lehetőségnek az látszott, hogy a magyarság valamilyen kényszerű egyezséget köt a számára ontológiai szinten elfogadhatatlan nyugatias létberendezkedéssel.

A Szent Istvántól a Hunyadiakig terjedő tér-időben a Nyugat ugyan számos jelét adja annak, hogy a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa nagyon „útban van” számára, de minden olyan kísérlete, amely mindennek a felszámolására irányul, kudarcba fullad. Ám a nyugatias modernitás a szó szoros értelmében robbanásszerűen megváltoztatja az erőviszonyokat. A Nyugat a világ „felfedezésével”, vagyis a rajta kívül lévő civilizációk brutális kifosztásával addig értelmezhetetlen erőfölényre tesz szert. Ráaadásul ránk zárul a csapda a „másik oldalról” is, ahonnan egy olyan berendezkedés támad ránk az Oszmán Birodalom „személyében”, amely ugyan látszólag a Nyugat opponense, ám valójában a Nyugat szövetségese Magyarország felszámolásának törekvéseit illetően. Így a Hunyadiak utáni évszázad során a Nyugat aktív közreműködésével a történelmi Magyarország valóban „kiküszöböltetik”. Óriási erőfeszítésekkel ugyan a Habsburg Birodalom részeként formálisan megőrizheti integritását, de 1920-ban a fizikai valójában is végbemegy Magyarország felszámolása.

Minden hamis szolidaritás ellenére a Nyugat aktív szerepet vállal a magyar nemzet 1956-os kísérletének a vérbefojtásában is, mert az alatt az októberi 12 nap alatt kiderül, hogy a magyarság még veszélyesen sokat megőrzött ősi létszerveződési módjából, és ha ebben nem nagyon akadályozzák éppen, akkor történelmileg pillanatok alatt képes újrateremteni azt. Hogy számára a kapitalizmus és a szocializmus egy hamis síkban adott egyformán rossz válasz, és a helyes választ e hamis síkból kitörve próbálja megtalálni. És végül a szép szavak és ígéretek tömegével kitapétázott „rendszerváltás” fedőnevű projekt szintén csak egy újabb kifosztásunkra irányuló manővernek bizonyul. Így jutunk el a napjainkban is dúló globális szellemi polgárháborúhoz, amelyben a magyarság újra szembekerül a Nyugattal, pontosabban azzal a „nem létező” világerővel, amely a Nyugatot mozgatja a pozsonyi csata óta.

Szerző: Bogár László

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

Bogár László