Scroll To Top
2017. Kikelet hava (Március) 30.-a - Zalán neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

A szegedi "üvegzsebes" balvezetés
12 évi "tiszta" mérlege 30 milliárd forintos hiány!
(A többi veszteséget még rejti a szoci szutyok...)

Szeged a halott Város

Tömörkény és Szeged

Cikkek 2016. dec. 12.

Irodalmi publicisztika

– a szegedi irodalom(történet) jelen állásáról is

 

Tömörkény István „Szeged írója” – így szerepel a legújabb (Akadémiai, 2010) magyar irodalomtörténeti kézikönyvben. (A megállapítás folytatását azonban – erre „egy egész egzisztenciát alapozhatott” – jobb lenne elfelejteni.)

Ady Endre szerint Tömörkény „annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert” (Nyugat, 1917).

Tehát Tömörkény és Szeged – elválaszthatatlanok. És ha ez így van, akkor – gondolhatnánk – nyugodtan nevezhetnénk szegedi írónak (is).

De van-e, lehet-e szegedi irodalom? És ha igen, akkor hányadán is állunk vele?

Juhász Gyula – szinte napra pontosan 110 éve – föltette és részben máig érvényesen (ha nem teljes körűen is) megválaszolta a kérdést. Nem kis fölzúdulást okozva akkor. A helyzet ma sem ad okot bizakodására. A múlt ez esetben is tartósan meghatározza jelent.

Juhász Gyula ezt írta 1906-ban: „De van-e igazi szegedi irodalom és milyen az, ez itt a kérdés. […] Van már pesti irodalom is, de ez nem azonos a pesti írókkal általában. […] Beszélhetünk-e szegedi irodalomról? […] A városnak nem volt és nincs irodalma, mert nem volt története, múltja és nincs egyéni jellege. Szeged nem volt soha irodalmi fészek. […] A szegedi városi író voltaképpen csak magyar író. Valójában átutazó Pest felé.”

Darvasi László (Balogh Tamásnak) 2007-ben – Juhászra is hivatkozva, de álláspontját kicsit (?) leegyszerűsítve – azt mondta: „Nem, nincsen szegedi író, ez egy irodalmon kívüli címke, görcsös kapaszkodás a hely intenciójába, varázsába, szellemébe. […] A »Szeged« szó csak egy papírzacskó. Hogy mit rakunk bele, az a lényeg.” Ne menjünk bele, hogy amennyire látványos, annyira ingatag (és fellengzős) is lehet ez a szempont, ne adj isten, esetleg gyökértelen stb. A hely tagadása, kiiktatása lehet-e általános érvényű? És hogy nem túlságosan farizeus-e, ha elfogadhatjuk, hogy Szegeden és Szegedről születhetnek művek, de azokat szegedinek (szegedi irodalomnak) nem nevezhetjük…

A szegediség mint olyan, természetesen, nem lehet értékkategória egy irodalmi mű megítélésében. De ha elfogadjuk, és el kell fogadnunk, hogy költői/írói eszköz a téma is – bizonyosan vizsgálható is…

E vita (ha nevezhetjük annak), aligha lesz eldönthető a közeljövőben, ahogy a szegediség kategóriája sem fog megszűnni semmiféle tagadás hatására. E szegediség milyensége viszont különösen a szegediek számára nem elhanyagolható.

Ilia Mihály mondta valamikor, talán a kilencvenes évek elején, hogy a szegedi irodalom valamiképp mindig a Város ellenében jött létre.

Mintha a Város – mint olyan – a mai napig nem akarná, hogy legyen irodalma. Ezt Juhász Gyula érezte meg a legnagyobb erővel, szinte bele is halt Szegedbe (ahol „búsulásra volt itt mindig ok”). A szegediség milyenségéről árulkodó már maga a kérdésfelvetés is.

Juhász 1906-os cikkéből terveztem kiindulni Tömörkény „szegediségét” vizsgálandó.

Meglepetésemre, nem találtam egyetlen önálló cikket sem, amelyik Tömörkény és Szeged kapcsolatát vizsgálta volna. (Ugyanígy nem találtam Juhász Gyula és a város kapcsolatáról sem, de még csak a közismert Szeged című versnek egy elemzését/értelmezését sem!) Vajon ennyire elhanyagolható lenne a téma? Meglehet, de azt is meg lehetne/kellene írni, ugyan miért az. Ha pedig annyira közhelyes/közismert lenne, akkor bizonyára közkézen forogna a téma, fölös mennyiségű írásban. Vagy talán csak annyira magától értetődő, hogy senki sem gondolt a megírására?

Ez a tény is alighanem a lehető legfényesebben (?!) bizonyítja, hányadán is áll Szeged a múltjával, irodalmával. Szeged múltját (aligha csak az irodalmit) mintha szándékosan hagynák (kik?) elveszni, elporladni. (Juhász publicisztikájának is már állandó témája!)

A Szegedhez kötődő, azért is: szegedi!, klasszikusok (Tömörkény – Móra – Juhász) életművének kiadottsága (hozzáférhetősége) igencsak problémás.

Kritikai kiadása egyedül Juhász Gyula életművének van, ám ez az összes művei sorozat vállaltan válogatás (cenzúra? öncenzúra?), különösen a publicisztika, munkásságának mennyiségileg meghatározó, terén; a versek hiányait már pótolták. (Ilia Mihály Juhász Tömörkény-kultuszáról szóló dolgozatában [1968] több olyan Juhász-cikket idéz, amelyek szövege nincs benne a kritikai kiadásban.) És (1981 óta) befejezetlen a sorozat, hiányzik a levelezés második fele, de újra ki kellene adni, javítva, bővítve, végre valóban teljesen, beleértve a névtelen, de azonosítható írásaival együtt. (De már egy új, annotált bibliográfia is jelentős előrelépés lenne a valódi teljesség felé.)

A Móra „összesből” a sajtó alá rendezők kihagyták – úgymond – az unalmasabb részeket. Ellenben vezércikkeinek van legalább bibliográfiája.

Tömörkénynek máig nincs összkiadása, az életműsorozat 8 kötete válogatás, de (nemhogy frissített, elavult) bibliográfiája sincs, amiből megtudhatnánk, mi(ke)t is írt, akár csak a szegedi lapokba. Nem tudjuk meg, csak hosszas utánjárás után, milyen írásokat vett föl köteteibe. Írónknak a közelmúltban két „új” könyve is megjelent az életműsorozatban nem szereplő írásaiból (a Bába Kiadónál Péter László, a Napkút Kiadónál Urbán László gyűjtései), teljesen visszhangtalanul.

Furcsa sajátossága a magyar irodalomnak és irodalomtudománynak, hogy előbb gyűjtötték össze egy író műveinél a róla szóló írásokat.

Ha ezeket az írókat Szegedhez köti „minden”, életművük java itt született, hagyatékuk nagyobb része itt található, a városi urak is előszeretettel hivatkoznak rájuk – aligha várhatjuk máshonnan, hogy ezt az örökséget gondozzák. Minthogy azonban ez a hátországuk (hinterlandjuk) tartósan hiányzik, régóta nincs intézményes szegedi hely- és irodalomtörténeti kutatás (a Somogyi-könyvtár aligha önszántából állt ki a sorból), országos ismertségük is rohamosan csökken. (Lassan már Juhász Gyula is kiszorul a tankönyvekből, nincs naprakész monográfiája, így inog a tudományos talapzata.)

Szeged bizonyára egyedülálló abban, hogy mennyi országos (el)ismertségű írója, költője van, és szinte mindnek úgymond „ellentmondásos” a viszonya a Városhoz. (A Város hozzájuk való viszonyáról mi sem tanúskodik jobban, hogy a három nagy egyike sem lett díszpolgár és igazán irodalomközeli intézménynek sem adták a nevüket. Juhász Gyulából pl. szakszervezti díj és tanárképző főiskola is lett, de Társasága már nem, sem múzeuma, emlékszobája.)

Szeged irodalma intézményes keretek (háttér) nélkül nem tud igazán élő lenni. Létfenntartási gondjai vannak. Rejtély, hogy miért gondolják, hogy az irodalom valódi támogatás nélkül is virágozhat, és ha virágzik, akkor azt ellenszolgáltatás nélkül használhatják, magukénak tekinthetik. (Egy negyedosztálybeli focicsapatra többet költhet a város egy évben, mint az egész irodalomtámogatásra – pedig társadalmi hasznosulása aligha marad el a sport mögött, teljesítménye pedig sokkal kézzelfoghatóbb, maradandóbb, mint egy majdnem üres lelátók előtt játszott meccsé, hogy a kultúratámogatáson belüli aránytalanságokról most ne szóljunk…)

 

Tehát, ha lenne valódi Tömörkény-összkiadás, vagy legalább egy bibliográfia, könnyebb lenne megválaszolni, milyen is (lehetett) Tömörkény és Szeged viszonya. Ez – mint írói eszköz – nem csupán filológiai adalék, hanem esztétikai kérdés is! Hogyan lehet ennyire a városhoz kötni azt, akinek szinte alig akad Szegedről szóló írása? Valóban meglehetősen kevésnek tűnik. Talán egy füzetecskére valót lehetne a most ismert művekből összegyűjteni. (Juhász róla szóló írásaival már kis kötetecske is lehetne!)

A Tömörkény-életmű új olvasatait nem ismerem, pedig ez a szinte egytömbnyi szövegfolyam „provokálhatná” a posztmodern újraolvasást is. Talán nem is kellene a valódi novellákat elválasztani a tárcáktól, esetleg kirajzolódnának nagyobb egységek, így például egy szegedi (városi) szál is, a tanyai mellett

Legutoljára talán Sőtér István olvasta újra Tömörkényt, Tanyák lelke címmel számolt be róla, és sok fontos megállapítás, új meglátás mellett ezt írja: „Ha szeretem Tömörkényt, úgy nem a szülővárosomért, Szegedért, mert Szegedet nem találom meg nála.” (Tiszatáj, 1987.)

Tömörkény Találkozás (1914) című elbeszélése így kezdődik: „Mikor az egész világot ellepi a hó, valami olyan különös vágyam támad, hogy gyerünk ki valahova, mindegy akárhova, csak olyan hely legyen, ahol nincsen város.” (Kiemelés tőlem – Zs. S.)

Az alapállás talán ez – minél messzebb a várostól. Vajon miért? Erre egyelőre nem tudok válaszolni. A városiakról sincs nagy véleménnyel, főként az államhatalom képviselőiről (fináncokról, akik bosszantják az embert; a semmittevő városi hivatalnokokról – pl. A kincs az asztal alatt van, 1902).

Önálló írást csak elvétve találunk a városról, pl. A nagyvíz (1912) a novellák között, vagy a Régi világ (1914) az egyebek között (8. kötet), melyben Pósa Lajossal a régi Szegedet is megörökíti, búcsúztatja.

De – számomra meglepően – a Fakadó szerelmek, már említett, kötetben a Regénydarab című írásban (154–158.) egészen megkapóan festi le Tömörkény az éjszakai Szegedet. Figyelemre méltó már a cím is, hiszen Tömörkény köztudottan nem írt regényt. Persze, az egyéb írások között (Munkák és napok a Tisza partján) számos városi képpel találkozhatunk, az életműsorozat első 7 kötetében jóval kevesebbel – szinte mindannyiszor éppen csak fölvillannak ezek a képek…

 

Jövőre, Tömörkény halálának centenáriumán, talán sikerül kicsit előrébb lépnünk – jó lenne újrakezdéssel folytatni a Tömörkénnyel való ismerkedést. Egy új, valóban teljes életműkiadás elindításával.

 

 

Zsoldos Sándor



Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

admin