Scroll To Top
2016. Álom hava (December) 05.-e - Ünige, Csaba, Bács, Bacsó, Vilma, Sebő neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

Szeged, ahol ma a sikkasztást, a haverhízlalást és hűtlen kezelést,
a hagyománypusztítást "fejlesztés"-ként emlegetik...

Szeged a halott Város

Mert Allah megvet minden gyávát…

Miközben a fél világ az Oscar gálával, a sztárok ruhájával és a Saul fiával van elfoglalva, bekövetkezett az, amit már napok óta vártunk. No, nem örömmel, vágyakozva, sokkal inkább rettegve. Mert azt, hogy megindul a horda, ha elég erőt érez magában, és áttöri a Macedón határt, tudni lehetett. Csak a napokat tippelgettük, sakkoztunk, vajon ma, vagy holnap. Mert ezeknek semmi nem állja útját, ha menni akarnak. Fegyver a kezükben a kő, a vasrúd, de az asszony és a gyerek is.

Mi pedig, itt Európában európai módon akarunk küzdeni olyanok ellen, akik csak az erő szavát értik, akik csak az agresszióban hisznek. És valahogy nem hiszek abban, hogy a nemzetközi összefogás ezeket valaha is megállítaná, csak szép szóval, vagy akár könnygázzal és hanggránátokkal. Mert ezek, ha menni akarnak, menni is fognak, legfeljebb a létszám növekedésére várnak.

Tudjuk, egységben az erő. Állnak hát Európában a golyószórók, és köröznek a helikopterek.

A Balkán megszállása már megtörtént. Görögország már nem az az ország, ahol nyaralni szerettem, Athén nem az a város, ahol egykor békésen megmásztam az Akropoliszt. A baksisok népe Ciprus helyett a szárazföldön adta meg nekik a békés és vértelen kegyelemdöfést. És áll a bál a Balkán útjain, terein, városaiban. Ahol most még nem keverednek. Most még számít, ki a szír és ki az afgán. Ki szunnita és ki a síita. De ha emlékeztek még, nálunk is volt, hogy a cél érdekében már ez sem számított. Örök ellenségek fogtak össze röpke időkre, hogy a nagy közös ellenséget erővel lebírják. Ahogy a meccseken, úgy náluk is kamerák nélkül zajlik utána a harmadik félidő…

Én pedig a hétvégén álltam az ártérben, és pokoli de ja vue érzésem volt. Mintha el sem telt volna közel egy év azóta, hogy először indultam neki a Szeged melletti ártéri résznek, a migránsok nyomában. Európa picike, alig vannak távolságok. A migránsoknak pedig semmi nem számít. Jönnek hát hozzánk is, mert Merkel mutti még mindig hívja és várja őket. Mintha valami elmeroggyant tragikomédia részesei lennénk, csak úgy, uniós polgárként, uniós tagállam lakosaiként. Emitt a meghívás, amott a segítség kérése a bundesmutti felé, akinek karjai és szíve még mindig tárva.

Az uniós Európa pedig lassan a végnapjai felé közelít. Ellepi a horda, amely idegenül csengő szavakkal és gondolatokkal teli könyveit, ruháit a mi árterünkben is újra szórja. Véres géz, cipő, ruha, telefonkártya – újra tele az erdő velük. Már nem olyan sok, mint a nyáron. Vagy még nem olyan sok. Mert kevesen vannak, és nincs rá esély. Egyelőre. Embercsempész felveszi és viszi, vagy rendőr, katona megcsípi és ő viszi. De van, vannak, akik átjutnak, és indul újra a szemétrakás.

A szerbek pedig már szkeptikusan szemlélik az eseményeket. Mert bár egy hete még busszal hozták őket a magyar határra, már megint csak kis csapatokban lepik el a falvakat, városokat. Kedvenc vendéglősöm boltját is meglátogatták, mesélte, előtte a szemközti eladónő kályháján feküdtek. Jött a rendőr, és elzavarta a két betolakodót, ám ők fel nem adták, mert fáztak. És nekik jár a meleg, és követelték az ételt is mellé. Mesélt, csak mesélt a szerb srác. Kérdeztem, merre keressem a migránsok nyomán. Karját széttárva mutatta: széles a határ. Öten, tízen, húszan mennek, indulnak neki a kerítésnek. És hogy mi lesz a vége? Ő sem tudja. A napi újságot, benne a migránsokról szóló hírrel ajándékba még nekem adta. Tudja, úgyis megyek még vissza. Mert ahogy mondta, ennek az áradatnak se vége, se hossza.

Ám higgyük, ha akarjuk, hogy mindet elkapják, higgyük, hogy tovább onnan, tovább a határtól egy se jut. Én bízom a katonákban, és bízok a rendőrökben. Szerettem és szeretem a helikoptert, ami láttunkra azonnal szűkülő körben repült fölöttünk. Szeretem, mert a biztonság érzetét adja. De nem hiszek igazán. Mert láttam, mert tudom, milyen ez a horda, ha megindul. Milyen, ha érzi, hogy egységben az erő, és milyen, ha tudja, ha a német nép nem is, de a bundesmutti tárt karokkal várja. És tudom, hogy akit elkapnak, az is menthetetlenül itt ragad. Itt ragad, mert nem kell sehol. Mert Európában számukra út csak előre van, visszafelé sose. Nem kellenek se itt, se ott, és jönnek mégis, tojva magasról az össznépi viszolygásra. Tojnak gyűlöletre, haragra, kételyre, és törnek előre, mert tudják, Allah megveti a gyávát.
Európa népei pedig gyáván lapulnak, lépni és küzdeni alig-alig mernek. Ők nem hisznek Allahban, sőt, jó ideje sokan már semmiben.

Nem hiszek igazán én sem, de félek, és féltem a családomat, mert az ártér gyógyszereket is rejt. Egy kis szakaszon gyógyszertárra való mennyiséget leltünk. Jönnek göthösen, betegen, idegen kórságokkal, és ha meg is fogják őket, a betegségük velük együtt itt marad. Itt marad a kehesség, a rüh, az ótvar, mely az átázott ruhák alatt aligha látszik. Zárt táborban, nyitottban, valahogyan, de köpködik kifelé mindazt, ami számunkra idegen, még ha náluk megszokott és mindennapos is.

Idegen népek, idegen kultúrák, idegen arcok és szokások. Idegen betegségek. Népek, akiknek csak a jó kell Európa nyugati felén, és akik ezért le akarják csupázni a déli és a keleti végeket. És harcosok, akiknek a mi földünk, a mi otthonunk kell, legyen az bárhol is, ha az a bárhol Európa része. Harcosok, akik el akarják venni a lányainkat, meggyalázni hagyományainkat, házainkat, életünket. Mert Allah a legnagyobb, és az ő nevében bármi megtehető.

Mert tudod mit, menekültek ezek, valóban menekültek! Menekülnek a saját tehetetlenségük, életképtelenségük elől. Menekülnek, hogy ne kelljen tenniük fikarcnyit sem a jobb életért, egy élhetőbb hazáért – otthon. Menekülnek, hogy harcolniuk se kelljen, se fegyverek ellen, se az élhetőbb élet reményében. Menekülnek egy gazdagabb és tunyább élet felé, a nyugati segélyek ígéretével a fülükben. És menekülnek, hogy téríthessenek, mert Allah számukra a leghatalmasabb.

Európa pedig lassan belehal a bundesmutti által rákényszerített nagy, össznépi szeretetbe. Vagy ha abba nem, hát az ellenállásba. Görögország, a nagy renitens már elveszett, a baksisok népe pedig egyre csak fenyeget. Zsarol, követel, kér és kinyilatkoztat. A végcél pedig úgyis egy és ugyanaz. Jönnek ezek, ez a harcos horda, vagy ha nem, hát újra Oszmán Birodalom lesz Európa. (Annál bizony sokkal rosszabb! Náciszlám terror! Sz.) Választhatunk a két rossz közül, mert ha a baksisok népe meg is állítja a keletről érkezőket, az ára ő beáramlásuk lesz a vén kontinens számára. Annak pedig egyetlen kerítés sem szab majd határt, hiszen áldását adja rá az unió. Helyettünk, és a mi nevünkben, de minket meg sem kérdezve erről.

Az ártérben állva, az idegen betűket silabizálva könyvön, krémen és kekszes zacskón pedig már csak azon gondolkodtunk, mikor jön el az idő, amikor újra müezzin zengi Budán az imára hívó szót.

Varga Moncsi – Hunhír

2016. február 29. 22:02
Forrás: Hunhir.info




Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

Varga Moncsi - Hunhír