Scroll To Top
2016. Álom hava (December) 04.-e - Ada, Borbála, Barbara, János neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

A kultúra várost fejleszt.
Ami Pesten a Romkocsma,
az Szegeden a Romkultúra. (V.L.)

Szeged a halott Város

Egy áldozat harca az ártatlanságért: Teleki Júlia túlélte a délvidéki mészárlást

Apád már nem éhes. A nővérednek többé már nem kell ebédet vinni. – Tudtuk pontosan, hogy ez mit jelentett. No persze én akkor még nem érthettem, hiszen tíz hónapos, karon ülő gyerök voltam” – meséli Teleki Júlia, akit csecsemőként hurcoltak el otthonából, és családjával együtt vitték el Járekra, a koncentrációs táborba. Az asszony az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás egyik túlélője. Azóta parlamenti képviselő is volt Szerbiában, ám az ártatlan áldozatok rehabilitálásáért még mindig hiába küzd. Teleki Júliával a hétvégi, délvidéki áldozatok tiszteletére rendezett megemlékezésen beszélgettünk.
Anyám mindig mesélt, pedig nem volt szabad beszélni erről. Mindig erről suttogott, de nem nemzetgyűlöletre nevelt – idézi fel Teleki Júlia.
Elmondása szerint egy tizenöt éves, helybéli fiú rontott a konyhájukba, feldúlt mindent, és közben üvöltött: Hagyjátok el a házat! De nem sok időt hagyott a Teleki család számára. – Anyánk csak sírt: öljetek meg engem is. – meséli az asszony. A Teleki családban négy gyermek volt, a legidősebb lány is alig múlt tizenhárom éves. Néhány holmit összekapkodtak, de meleg ruhát már nem volt idő a gyerekekre adni. A család a többi magyarral együtt reggel kilenc órától este hat óráig didergett és várta a sorsát. Végül a korábban németek lakta Járekra, koncentrációs táborba terelték őket, majd három hónappal később tovább Szépligetre. Itt öt hónapig embertelen körülmények között tartották a magyarokat (és a németeket is), majd a Teleki családot szélnek eresztették azzal, hogy lakóhelyükre soha vissza nem mehetnek. – Be sem tettem azóta oda a lábam, mások laknak a házunkban – emlékezik tovább Teleki Júlia. Ezeket a napokat, hónapokat bizonyosan nem lehet elfelejteni.
– Amikor képviselő voltam, 1992-ben a parlamentben is kértem, hogy adják vissza a becsületét azoknak a magyaroknak, akiket 1944 őszén kivégeztek, bírósági végzés nélkül, majd ’45 januárjában családjaikat is elhurcolták, mindenüket elvették, földönfutóvá tették őket – számol be korábbi, a rehabilitálással összefüggő munkájáról Teleki Júlia. 2006-ban beadta családja beadtuk a rehabilitációs kérelmét. 2010-ig várt a bíróság válaszára. A végzésben az szerepelt, hogy ideológia okok miatt végezték ki édesapját, s hurcolták meg családját. – Ideológiailag? Egy tíz hónapos csecsemőt? – kérdezi még ma is értetlenül. Felhívja a figyelmet: azt nem mondták ki a végzésben, hogy ártatlan és azt sem mondták ki, hogy mindez csak azért történt, mert magyarok voltunk.
Az asszony ma azt gondolja, hogy soha nem lesz béke. Elmeséli: még 1994-ben állítottak egy keresztet a járeki tábor helyén a kivégzettek emlékére, majd másnap ledöntötték. Újra állítottak egyet, azt kalapáccsal verték szét. A még újabbat vörös festékkel öntötték le. – És ma, 2012-ben, amikor éppen ide, erre a megemlékezésre siettem, azt hallottam a rádióban, a hírekben, hogy ismét megrongálták a keresztet – méltatlankodik.
Szerinte ha a szerb kormány elismerné a Délvidéki Hideg Napok áldozatainak ártatlanságát, az lenne eredmény. De Teleki Júlia erre sok esélyt nem lát, szerinte ugyanis az Európai Unió előszobájában ezt a gesztust már rég meg kellett volna tenniük, ám nem tették meg. Arra, hogy elkobzott vagyonkájukat viszont lássák, végképp nem lát esélyt. Ha a jövőben valalmi kárpótlás mégis történik, szerinte csak a z egykori gyárosok, a gazdagabbak reménykedhetnek, az olyanok, mint a Teleki család volt, a megélhetésre éppen elég vagyonnal, nekik semmi esélyük.
Teleki Júlia arról is beszél: a pécsi fiatalok példáját követhetnék többen. Ők elmentek a helyszínre, megnézték, meghallgatták, hogy mi is történt ott valójában. Azóta minden évben elmennek, és együtt emlékeznek a Vajdaságban élőkkel. Azt vallják, hogy ez a Magyarországon élő magyaroknak is fontos kell, hogy legyen. Teleki Júlia szerint tömegeknek kellene ahhoz megmozdulniuk, hogy a hatalmon lévők tegyenek is. Úgy véli: nem kell a csontokat számolgatni, hogy szerb, vagy magyar áldozat volt-e több. Aki ártatlan, az mind áldozat. – Csak egyszer ismernék azt el, hogy megtörtént a gyalázat, azért pusztítottak el családokat, mert magyarok voltak. Ezért élek, ezért küzdök tíz hónapos korom óta – mondja.

Hanganyag

(Szlavkovits)

A Dévidéki Magyar Holokauszt Irodalma < Kattintson ide a könyvtár megtekintéséhez!



Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

GKriszta