A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE

Hadműveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17-én megkezdte előrevonulását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdő nyugati vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erők és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, és a Fischa keleti, 10–15 kilométeres sávjába érve feltehetően felváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben lépcsőzött bajor előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az időre valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (a Pozsonytól mintegy 40 kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti elhúzódó harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1-jén és 2-án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségben a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messze hordó reflexíjaikra alapuló távolharc taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetről.

Torma Béla, ezredes (Új Honvédségi Szemle 2007/7.)

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...