Scroll To Top
2016. Álom hava (December) 03.-a - Ferenc, Olívia neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

Levél név nélkül?

“Az autornak nevét itt szükség, ne tudja, Mert megemésztené papoknak fullánkja” (1671)
Várjuk hát alaposabb – megérvelt – írásaikat név nélkül is…

“A szerzőnek nevét hát szükség és ellenség ne tudja, mert megemésztené (g)azoknak (antimagyar) fullánkja” (2012)

“A 17. századi nemesi mozgalom irodalma hangsúlyozottan politikai természetű, s még a prédikátorok műveinek jelentékeny része is erős politikai tartalommal telítődött. Az erdélyi írókat nem számítva, a nemesség irodalmi alkotásainak java része névtelenül és kéziratban maradt korunkra. Röpirataik, politikai-hazafias verseik anonimitását a biztonság, a konspiráció is megkövetelte: “Az autornak nevét itt szükség, ne tudja, Mert megemésztené papoknak fullánkja” {274.} – olvassuk a Papvilág Magyarországon (1671) című versben. ”

NEMESI NEMZETIESSÉG – NEMESI HAZAFISÁG

 

A magyar barokk hőskorának egyik legfontosabb s az irodalomban is nagy erővel érvényesülő jelensége a nemesség nemzeti mozgalma és nacionalista ideológiája. Mindkettő a nemesi rend helyzetével, törekvéseivel függ össze, ezeknek a következménye. Miként azt már Kézai Simon hun-koncepciója, valamint a késő-középkori köznemesi mozgalom is tanúsította, a feudális társadalomban elsősorban a nemesség szélesebb rétegének, tömegének van nemzeti tudata. Erőteljes jelentkezésére csak olyan időkben kerülhet sor, amikor ez az osztály eléri a rendi-politikai szervezettség bizonyos fejlettségét; elkülönül a főnemességtől, sőt szembe is fordul vele. Ezért fejlődhetett ki a magyar nemesi nacionalizmus első ízben a Hunyadiak és a Jagellók korában, s ezért bontakozott ki még nagyobb erővel a 17. század második felében.

A köznemesi rendnek Mohácsot követő szétzilálódása után az 1608. évi rendi restauráció biztosította újból a nemesség önálló politikai erővé alakulásának feltételeit. Már a késő-reneszánsz korában megfigyelhető volt egy újszerű, az udvari világtól elkülönülő nemesi hangvétel jelentkezése, különösen Rimay János lírájában. Az ő példája egyúttal azt is jelentette, hogy a nemesség öntudatos elemei kezdenek kiszakadni a familiaritás kötelékeiből, a megye keretében kezdik megerősíteni saját szervezetüket és hogy udvarházaikban egy sajátos nemesi kultúra formálódik. Ez a folyamat az 1640-es évekre fejlődött odáig, hogy a nemesség politikai, ideológiai és kulturális téren egyaránt a saját útján járó, fontos tényezővé vált a társadalom életében. A század első felének gazdasági konjunktúrája lehetővé tette, hogy a főúri nagybirtok mellett a nemesi középbirtok is megerősödjék, áttérjen az árutermelésre, megkezdje majorságok kialakítását. Bár a nemesség gazdasági és politikai megerősödése az ország egész területén jelentkezett, sőt még a török hódoltság területére is kiterjedt, a legerőteljesebb ez a fejlődés az északkeleti vármegyékben volt. Ezeken a területeken nem érvényesült a nagybirtok olyan túlsúlya, mint a nyugati részeken, s az is kedvező volt a nemesség számára, hogy a vármegyék többször Erdélyhez tartoztak. Az északkeleti országrésznek az Eszterházyakéhoz, Nádasdyakéhoz mérhető egyetlen óriás-birtokos famíliája a Rákóczi-ház ugyanis, az erdélyi trónra emelkedvén, rá volt utalva a megyei nemesség politikai támogatására. A Rákóczi birtokok kormányzását is gazdag nemesi politikusok (Klobusiczky András, Mednyánszky Jónás stb.) {270.} látták el. Az itteni nemesség ezért mindig maga mögött érezhette az erdélyi fejedelemséget, s ezt a körülményt a magyarországi főurak, valamint a Habsburg-udvar is kénytelen volt respektálni.

A nemesség rendi önállósulásának egyik legszembeötlőbb jele, hogy miközben a főurak egy-két kivétellel katolizáltak, a nemesek országszerte megmaradtak protestánsnak. Míg Bethlen Gábor korában katolikus, illetve protestáns rendek alatt a főnemesség két frakcióját értették, addig a század derekán ugyanez a megfogalmazás már elsősorban a főúri és a nemesi rend elkülönülését fejezte ki. A vallásoknak ez az uralkodó osztályon belüli különbözősége fokozta a nemességnek a királyi udvartól való távolságát és elmélyítette az erdélyi fejedelemséggel való érdekközösségét.

A 17. század nemesi szervezkedése és mozgalma az 1640-es években kezdődött és szorosan összefügg a Habsburg-abszolutisztikus törekvések erősödésével. Az 1650-es években a protestáns nemesség már jelentős politikai erővel lépett fel az országgyűléseken, a katolikus főurakétól jól megkülönböztethető nemesi-nacionalista ideológiával. A nemesi mozgalmat ekkor még sok szál fűzte a Habsburg-kormányzással ez idő tájt ugyancsak elégedetlen vezető főúri csoporthoz. A protestáns nemesek vezérüknek Zrínyi Miklóst tekintették, noha ennek abszolutisztikus tervei számukra teljesen idegenek voltak, meg sem értették azokat. A nemesség vezető politikusai, Bónis Ferenc, Vitnyédy István, Szepessy Pál, Szuhay Mátyás stb. a Wesselényi-összeesküvés idején is szoros egységben működtek a főúri ellenzék vezetőivel, noha Habsburg-ellenességük élesebb, politikai magatartásuk következetesebb, céljaik merészebbek voltak. Az 1660-as években a felsőmagyarországi vármegyék protestáns nemességének sűrű egymásutánban tartott közös rendi gyűlései már külön nemesi hatalom csíráit is magukban rejtették.

A főúri összeesküvés vezetőinek megalkuvása, majd a szervezkedés bukása és az ezt követő kegyetlen megtorlások a protestáns ellenzéki nemesség legöntudatosabb részét a fegyveres harc vállalására kényszerítették. 1672-ben Petrőczi István és Wesselényi Pál vezetésével megindult a kuruc bujdosók támadása, mely átmeneti sikerek ellenére komoly eredményt nem ért el. A kuruc nemesi mozgalom fellendülése 1676-ban kezdődött, mikor Thököly Imre állt az élére és külföldi (francia és török) támogatást tudott számára biztosítani. A gyors katonai sikerek eredményeképpen létrejött Thököly rövid életű felsőmagyarországi fejedelemsége is (1682–1685).

A nemesség rendi-függetlenségi mozgalmában más társadalmi rétegek is részt vettek. A hozzá csatlakozó egy-két protestánsnak maradt főúr mellett elsősorban a protestáns prédikátorok, a végvári vitézek és a városi patríciusok egy része játszott benne még fontos szerepet. A királyi Magyarország nemesi birtokokon élő protestáns papságának a sorsa éppoly természetszerűleg fonódott össze az ellenzéki nemességével, mint a jezsuitáké és a katolikus papságé a főurakéval. A protestáns nemesség igyekezett védelmet biztosítani a prédikátoroknak, akiknek a Habsburg-hatalom részéről való üldözése az 1670-es években már a kíméletlen terror formáját öltötte magára. A császári önkény, a katolikus klérus és a katolizált főnemesség által szorongatott prédikátorok viszont a nemesség ellenállását fokozták vallásos agitációjukkal. A nemesek és a prédikátorok szemléletének és gondolkodásának szoros rokonságát erősítette az is, hogy a nemesség az iskolákban alapos teológiai oktatás-{271.}ban részesült, a prédikátorok pedig a nemesi jog ismeretében nőttek fel. A végvári katonaság, az úgynevezett “vitézlő rend” szintén természetes szövetségesnek kínálkozott, különösen a mozgalom főfészkén, az északkeleti megyékben. Bécs állandóan német katonasággal igyekezett megtömni a magyar várakat, ami nemcsak a nemesség rendi jogait sértette, de egyúttal a magyar katonaság helyzetét is állandóan rontotta. A Wesselényi-összeesküvés bukása után pedig a kormány a megbízhatatlannak tartott magyar végvári katonaság nagyarányú csökkentését határozta el, s nyolcezret közülük el is bocsátott. A vitézek egy része mint kóborló, bujdosó szegénylegény a kuruc felkelések fontos katonai bázisát alkotta, a végvári vitézek nemesi vezető rétege (pl. Petneházy Dávid, Szőcs János) pedig a katonai szellemet és hagyományt vitte bele az addig inkább csak gyűlésező, jogászias mozgalomba. Thököly fejedelemségének fő támaszát már elsősorban ez a “vitézlő rend” alkotta. A magyarországi városoknak az országgyűléseken is képviselettel rendelkező protestáns vezető rétegét rendi és vallási érdekei szintén a nemesi ellenállás oldalára állították. A 17. század folyamán a vezető városi patríciusok maguk is a nemességhez asszimilálódtak, másrészt a nemesek is nagy számban költöztek be a városokba. Vitnyédy István, az egyik legjellegzetesebb nemesi politikus például sorozatosan Sopron városának követeként vett részt az országgyűléseken.

A nemesség fegyveres kuruc mozgalmától a népi erők sem maradtak távol. A felkelő vezérek fegyverbe is szólították a jobbágyságot, a mozgalom nemesi rendi jellege azonban nem tette lehetővé a két szemben álló osztály hathatós együttműködését. Akárcsak az ellenzéki főurak, az ellenzéki kuruc nemesek sem voltak a nemzeti függetlenség következetes harcosai. Ők is csak a nemesi “szabadság” védelmében szervezkedtek és fogtak fegyvert, midőn azt felülről az abszolutizmus fenyegette, de ugyanez a nemesi “szabadság” veszélybe kerülhetett alulról a néptömegek aktivizálódása esetén is, ami ellen viszont csak a királyi hatalom nyújthatott biztos védelmet. Ezért valahányszor csökkent az abszolutizmus nyomása, s az udvar a rendeknek engedményeket tenni kényszerült, mint például az 1681. évi országgyűlésen, a nemesség ellenállása rohamosan lanyhult. A török elleni felszabadító hadjárat sikerei szintén növelték a nemesség illúzióit a Habsburg-uralom iránt, s egyúttal megszüntették az udvart és a rendeket annyiszor szembeállító török kérdést, valamint a Habsburg-ellenes törekvések támaszát jelentő Erdély önálló állami létét is. A kuruc nemes típusa mellett kifejlődött így a nem kevésbé harcias labanc nemesé is, s végül az 1680-as évek végére, Thököly kuruc emigrációjának kivételével, a nemesség túlnyomó többsége igyekezett beletörődni az ország egész területére kiterjedő abszolutisztikus Habsburg-uralom elfogadásának gondolatába.

Az ősi ellenséggel, a törökkel szemben a magyarság a vallási ideológia, a keresztény szolidaritás jegyében vívta több évszázados harcát. A Habsburg elnyomással szemben megnyilatkozó tiltakozás viszont a magyar–német ellentétben öltött formát, s ennek indokolása csak nemzeti-közjogi természetű lehetett. A nemesség rendi-függetlenségi küzdelmét ezért erős nacionalista ideológia kísérte. Felelevenedtek a Jagelló-kori nemesi nacionalizmus jellegzetes sajátságai, tovább élt a Nagy Sándort megállító szittya ősök és a világverő Attila emléke, a legfőbb eszmény azonban Mátyás király lett, aki-{272.}ben a nemesi szabadság védőjét és a nemes magyar nemzet félelmetes hatalmának szervezőjét tisztelték.

Különös hangsúlyt kapott a régi dicsőség tudata, a nagyszerű múlt és a sivár jelen szembeállítása, a magyar nemzet létének és jövőjének pesszimista szemlélete, az “egyedül vagyunk” gondolat, – vagyis a magyar nacionalista ideológia megannyi tartósnak bizonyult és egészen a 20. századig továbbélő eleme. A magyar történelem folyamán a nemesi politikusok és kuruc vezérek beszéltek a legtöbbet “magyar nép”-ről, “magyarság”-ról, “édes véreim”-ről, “dicső magyar vér”-ről, “édes nemzetünk”-ről. E kifejezésekbe ugyan elvben minden magyart beleértettek, ezek tartalma mégis feudális-rendi jellegű maradt és csak a nemességre vonatkozott. A nemesség a nemzet létalapját a feudális kiváltságokkal azonosította s politikájának közjogi indokolását az Aranybullára és Werbőczyre építette.

Mivel a nemesi szabadság ügye összefonódott a protestáns vallásszabadság kérdésével, a 17. századi kurucos nemesi nacionalizmus erős protestáns színezetet kapott: a “nemes Pannónia”, az “édes Magyarország” egyúttal “kősziklára épült ház”, “magyar Sion”, amely hősiesen állja a pápás Babilon ádáz rohamait; Attila, Árpád és Mátyás mellé pedig Bocskayt és Bethlent is a nagy elődök közé sorolták. Jellegzetes új vonása ennek a protestáns-nemzeti ideológiának, hogy jóval kisebb szerepet játszik benne a korábban oly fontos nemzeti bűntudat. A törökdúlás magyarázata, a keresztény ideológia szellemében, a magyarság bűnössége volt, a Habsburg-zsoldosokat, a jezsuitákat viszont már nem isten büntető ostorának, hanem a magyarság megsemmisítésére törő, gonosz indulatú erőknek tekintették.

A nemesi nacionalizmus eszmevilága számos ponton érintkezett az udvari kultúrával és a polgári irányzatokkal. A mozgalom vezető egyéniségei szoros kapcsolatban voltak egyes főúri udvarokkal, nemcsak a Rákócziakéval, hanem a Zrínyiével is; jó részük a Comenius által megreformált sárospataki vagy a szintén haladó szellemű eperjesi kollégiumban nevelkedett, az üldözés elől menekülők pedig, mint maga Thököly is, Enyeden vagy Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Különösen Comenius és Zrínyi hatása volt számottevő. Mindketten felismerték, hogy a nemesség az az erő, amelyre politikai terveikben leginkább számíthatnak, igazodtak is e réteg érdekeihez, felfogásához, de ugyanakkor igyekeztek azt magasabbrendű politikai eszmékkel, haladóbb társadalmi elképzelésekkel gazdagítani. Comenius, Zrínyi és Apácai szinte egybehangzóan ostorozták a nemesség tunyaságát, elmaradottságát, a közügyek iránti közönyét, s agitációjuk nem volt hatástalan. Főként Zrínyi eszméinek van nagy része abban, hogy a nemesség öntudatra ébredt, heroikus feladatokra vállalkozott. Az újjászülető nemesi nacionalizmus így – a Jagelló-kortól eltérően – nem handabandázásra, nagyhatalmi illúziókra, hanem helytállásra, tettekre, rettenthetetlenségre ösztönzött. A reneszánsz individualizmussal szemben a nemesség legjobbjait és a velük tartó prédikátorokat erős közösségi tudat hevítette, egyéni életük szinte feloldódott a “magyarság” szolgálatában. Épp olyan barokk magatartású elszánt harcosokká lettek, mint a jezsuiták, Zrínyi vagy a puritánus eszméknek az elnyomással dacoló terjesztői.

Külön kell szólnunk az erdélyi nemességről, illetve a 17. századi nemesi nacionalizmus erdélyi változatáról, a transzilvánizmusról. A magyarországi {273.} főúri udvarokkal Erdélyben csak a fejedelmi udvar ért fel, s az erdélyi arisztokrácia kevés kivétellel a magyarországi gazdagabb középnemesi réteggel állt egy szinten. Ennek az erdélyi főnemesi-nemesi rétegnek az érdekei nem voltak azonosak a magyarországi nemességével, ez utóbbinak erdélyi bázisát és támogatóját elsősorban a fejedelmi hatalom jelentette. Az erdélyi fejedelmek soha sem szűntek meg az egész Magyarország összefüggéseiben gondolkodni, az erdélyi nemesség viszont csak szűk erdélyi rendi érdekeit tartotta szem előtt. Ez az arisztokrata-nemesi transzilvánizmus, melynek egyik legfontosabb vonása a magyarországi ügyektől és gondoktól való elkülönülés volt, különösen Apafi Mihály fejedelemsége idején, a fejedelmi hatalom gyengülésekor fokozódott.

Az erdélyi nemesség ideológiája éppúgy az Aranybullára és Werbőczyre épült, ugyanúgy a protestantizmussal volt összeforrva, mint a magyarországi nemeseké. Protestáns rendi nacionalizmus mindkettő, a közöttük lévő különbségek ezért inkább csak árnyalatiak; magatartásbeliek. Míg ugyanis a magyarországi nemesség hangadó része egy elnyomó hatalommal harcolva próbálta rendi szabadságát és barokk nemesi életformáját megvédeni, addig az erdélyi nemesek mindezek birtokában voltak. Bár az udvari intrikák szövevénye mérgezte Apafi korában a közéletet, az erdélyi uralkodó osztály felszabadulva Bethlen és a Rákócziak abszolút hatalmának nyomása alól “aranykorá”-t élte. Ennek emlékét örökítette meg, ennek egykori fényét siratta oly megkapóan Apor Péter, a magyar barokk következő szakaszában.

A nemesi nacionalista mozgalmaknak nem alakulhatott ki olyan külön szervezett kulturális bázisa, hálózata, mint az udvari köröknek vagy a protestáns polgári erőknek. A nemesség – a nyugodtabb körülmények között élő erdélyi arisztokraták kivételével – nem kezdhette még meg udvarházainak, kastélyainak kiépítését, nem válhatott még a barokk művészet és irodalom mecénásává. A szándék azonban megvolt erre, s nem Vitnyédy az egyetlen, aki tehetséges diákok külföldi tanulmányait finanszírozta; a gazdag nemesi könyvtár pedig igen gyakori jelenség. Az eperjesi iskola főiskolává fejlesztése is önálló nemesi kulturális bázis megteremtésére irányuló szándékot mutat, általánosságban azonban a nemesség rá volt utalva kulturális tekintetben egyes főurak és az erdélyi fejedelmek udvaraira, illetve a polgári műveltséget terjesztő protestáns iskolákra és nyomdákra.

A nemesség irodalmi tevékenységének méretei sem állíthatók az udvari vagy a polgári irodalomé mellé. A legtermékenyebb nemesi költő, Gyöngyösi István az udvari kultúra világában alkotta műveit, a jogaikért, szabadságukért harcoló nemeseknek viszont nagyobb lélegzetű irodalmi alkotások létrehozására nem volt sem lehetőségük, sem hajlamuk. A legterjedelmesebb szépirodalmi alkotások, Haller János és Rosnyai Dávid művei – jellemzően, – a börtön kényszerű tétlenségében születtek, az irodalmi művek többsége azonban a politikai küzdelem közvetlen szolgálatában állt. A 17. századi nemesi mozgalom irodalma hangsúlyozottan politikai természetű, s még a prédikátorok műveinek jelentékeny része is erős politikai tartalommal telítődött. Az erdélyi írókat nem számítva, a nemesség irodalmi alkotásainak java része névtelenül és kéziratban maradt korunkra. Röpirataik, politikai-hazafias verseik anonimitását a biztonság, a konspiráció is megkövetelte: “Az autornak nevét itt szükség, ne tudja, Mert megemésztené papoknak fullánkja” {274.} – olvassuk a Papvilág Magyarországon (1671) című versben. Műveik kinyomatására a császári és katolikus egyházi hatalom nyomása következtében egyébként is kevés lehetőség adódott. A sajtó nyilvánossága elé inkább csak a prédikátorok alkotásai kerültek 1671-ig a sárospataki, később leginkább a kolozsvári és a huzamosabb ideig kuruc kézen levő lőcsei nyomda jóvoltából. A nemesi irodalom megjelenési formája így elsősorban a kéziratosság. Ez azonban korántsem jelentett ismeretlenséget, az érdeklődést kiváltó prózai vagy verses iratokat buzgón másolták levelekben, jegyzőkönyvekben, énekeskönyvekben. Számos adat van kéziratok kölcsönkérésére és továbbadására is. E politikus nemesi irodalmiság legjellegzetesebb termékei olyan vegyes tartalmú kéziratos kötetekben maradtak ránk, melyek a nemesi ellenzéket érdeklő, számukra fontos prózai és verses, magyar és latin, jogi és költői szövegeket egyaránt tartalmaztak. Irodalmi fontosság tekintetében kiemelkedik közülük Kabóthy István jegyzőkönyve (1669–1670), mely a felsőmagyarországi vármegyék rendi gyűléseinek latin jegyzőkönyve mellett érdekes magyar nyelvű politikai verseket is megőrzött. A nemesi politikai költészet leggazdagabb gyűjteménye a Thököly-kódex (1671–1683), melyben a magyar és részben latin versek mellett a kuruc felkelők manifesztumai, tárgyalások végzései, fontos politikai levelek másolatai is olvashatók. Politikai verseket, levélmásolatokat, köztük Zrínyinek Lipót királyhoz írt híres emlékiratát tartalmazza a Hölischer-kódex (1686–1693). A prédikátorok nemzeti és politikai érdekű verses műveit részbenMihály deák kódexe (1679), legteljesebben pedig a Rákóczi-kori Szentsei-daloskönyv (1704) őrizte meg. Igen nagy azonban a külön leveleken, iratok között, misszilis levelek függelékeként fennmaradt, valamint a csak jóval későbbi romlott másolatokban található irodalmi alkotások száma is.

A protestáns nemesi barokk irodalom nem egyenes folytatója valamely megelőző irányzatnak – miként a barokk udvari a reneszánsz korinak vagy a 17. századi polgári mozgalmak a protestáns késő-humanizmusnak –, hanem egyesítve a különböző korábbi áramlatokban ott rejtőző nemesi tendenciákat, a régi magyar irodalomnak mondanivalójában, műfajaiban és stílusárnyalatában is sajátosan új irányzatát jelenti. A kései reneszánsz irodalom sztoikus-manierista, protestáns késő-humanista, valamint népszerű rétegeiből egyaránt merít ez az irodalom, mindegyikben talál felhasználható, továbbfejleszthető tartalmi és formai elemeket. De ugyanígy – a már jelzett ideológiai összefüggésekkel összhangban – sok mindent magához asszimilál az egykorú udvari és polgári irodalom eredményeiből, eszméiből, stílusából. Sőt egyes műfajok terén a protestáns nemesi rend érdekeinek szószólói teljesen az udvari, illetve a polgári irodalom eszközeit, kereteit használják fel a maguk céljaira, s emiatt az 1660-as, 70-es évek protestáns hitvitázóival, valamint a kuruc eszméket tolmácsoló evangélikus iskoladrámákkal a megelőzően tárgyalt irányzatok keretében kellett foglalkoznunk.

A magyar barokk 1640–1690 közötti periódusának protestáns-nemesi szárnya nem büszkélkedhet a Zrínyihez, Apácaihoz vagy akárcsak a Gyöngyösihez hasonló nagy alkotókkal. A többnyire névtelen publicisták és költők tolla alól ennek ellenére kiváló alkotások is kikerültek és történeti jelentőségük mellett nem egy közülük művészi szempontból is a magyar irodalom gyöngyszemei közé tartozik. Magyarországiak és erdélyiek, nemesek {275.} és prédikátorok műveit szoros eszmei és stiláris rokonság fűzi egybe. Valamennyit áthatják a nemzeti-történeti, jogászi-rendi, protestáns-biblikus és – a humanizmus örökségeként – antik-mitológiai gondolatok és képzetek: mindazok az elemek, melyek a magyar nemesség költészetét egészen a legnagyobbakig, Berzsenyiig, Kölcseyig, Vörösmartyig jellemezni fogják.
Irodalom.

Pauler Gyula: A bujdosók támadása 1672-ben. Száz 1869. 1–16, 85–97, 166–178. – Pauler Gyula: Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvése. 1876. – Angyal Dávid : Késmárki Thököly Imre. 1888. – Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. 1954. és 1964. – Klaniczay Tibor: A magyar barokk irodalom kialakulása. ItK 1960. és Reneszánsz és barokk. 1961. 361– 436. – Klaniczay Tibor: A nacionalizmus előzményei a magyar irodalomban. MTA I. OK XVI. 1960. és Marxizmus és irodalomtudomány. 1964. 110–130. – Benczédy László: A “vitézlő rend” és ideológiája a Thököly-felkelésben. TörtSz 1963. 33–43.

Forrás: A barokk nemesi irodalom kialakulása