Scroll To Top
2016. Álom hava (December) 07.-e - Ambrus, Ambrózia neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

A szegedi értelmiség már nem létezik!
Elnyelte a közrettegés! ... meg a köz-közöny...
Értelmiségiek elszigetelten éldegélnek ugyan,
de nem alkotnak már semmiféle közösséget...
Ha írni sem mernek, hát nekik szól ez a lap!

Szeged a halott Város

Névviseletek – MA LÁSZLÓ NAPJA VAGYON …

Hungarikumok, Névviseletek 2013. jún. 27.

MA LÁSZLÓ NAPJA VAGYON (JÚNIUS 27.)
(Válogatás Móser László – Névviseletek c. könyvsorozatából, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda)

„Igazsága volt Kazinczynak, midőn leroskadott Hunyadi János koporsója mellé, hogy megcsókolja a hősnek kőbefaragott jobbját, mellyel egykor Európát védte… Ugyanaz az érzet, mely térdei meghajtására kényszerítette a legbüszkébb magyart, mikor Szent István koronáját, Szent István jobb kezét, Szent László hermáját látta maga előtt. Az az érzet, melyben a hazafiság az egyetemes történetben való szereplés tudatával találkozik.”
Márki Sándor

A Lászlók neve, akiknek ünnepére gyűltünk össze, szláv eredetű: a Vladiszláv szó szerint annyit jelentett: ‘hatalom’ és ‘dicsőség’. A nevet nálunk kétségkívül Szent László királyunk tisztelete terjesztette el, aki alighanem a legnépszerűbb volt az Árpád-ház magyar szentjei között, aki a szláv nevet bizonyára lengyel édesanyjától, Richezától (Rikszától) kapta. (Szilágyi 1987, 144.)

Az Érdy-kódex névtelen szerzőjétől azt a névmagyarázatot kapjuk, mely szerint „doktoroknak magyarázatjok szerént László, Ladislaus hárommá hasasztván, azaz laus, dacio, populus = dicséret, adás, nép – kiket egyberakogatván ennyit tészen: népnek Istentől adatott dicséret. Íme, mily drágalátos nevet érdemlett vala Úristentől, kit ez bódog ember, míg éle, bizonyával megbizonyíta, hogy az anyaszentegyházban Úristennek dicséreti lén, de még holta után is mindörökké.” (Karthauzi Névtelen 1985, 340.)

* * *

Szent László életéről, csodás tetteiről számos monda és legenda maradt fenn. Néhányat röviden megemlítünk.
Egy helyi monda szerint Erdélyben, a tordai hegyekben a kunok Lászlót üldözőbe vették, és már-már utolérték, de könyörgésére megnyílt mögötte a hegy, s a kunok a hatalmas szakadékba zuhantak. Így keletkezett – a monda szerint – a Tordai-hasadék.
A másik monda is a kunokkal kapcsolatos. (A kunokkal, akik akkor még nem éltek Magyarország területén, László többször csatázott.) Itt ugyancsak üldözték királyunkat és a magyar sereget, amikor László aranypénzt szórt hátrafelé.
A csel sikerült, mert a kunok megálltak és felszedték a drágalátos aranyakat, de kezükben kőpénzzé változtak. A hegyeket járva ma is sokfelé találni ilyen lapos, kerek kis kövecskéket, amelyeket a nép Szent László pénzének nevez. Az igazság valójában az, hogy nem aranyak voltak ezek, hanem egy ősi egysejtű állat megkövesült vázai, maradványai.
Ismert a Szent László füve is, amely a keresztes fű, vagy a keresztes tárnics (Gentiana cruciata) nevű gyógynövény. Rapaics Raymund úgy véli, hogy a múlt század népies irányának hatása alatt gondolták ennek történetét népmondának.

„Ez azonban téves származtatás – írja –, és kétségtelen, hogy Szent László füve mondája a XV. század magyar kolostori irodalmának átdolgozása. Valószínűleg valamely németországi forrásból. De az a kódexünk, amelyben a pestisfű mondája magyar ruhát öltött, nem maradt fenn. Első forrásunk már nyomtatott munka, Bejthe István 1583-ban nyomtatott latin–magyar növénynévjegyzéke. A latin szöveg a növény neve után előbb Szent László pénze mondáját közli, s csak végül mondja el a magyar pestisfű-mondát. Magyarul körül-belül így fordíthatjuk:
Gentiana, közönségesen keresztesfű, Szent László király füve, latinul S. Ladislai regis herba, első Lászlóról, Magyarország királyáról, aki a szent jelzőt kapta, mert kiűzte Magyarországról a tatárokat. Beszélik, hogy e király idejében egész Magyarországon rettenetes pestis dühöngött, ő azonban imájával megnyerte Istentől, hogy e pestisnek gyógyítója azon növény legyen, melyet felfelé lőtt nyila estében eltalál, ez pedig a keresztesfű volt, amellyel ezután alattvalóit a pestistől megszabadította.”
(In: Boldogasszony ága. 193., A magyarság néprajza III. 181., Magyar 1988, 101–106., Rapaics Raymund: A magyarság virágai. 1932, 181–182.)
A 19. században Arany János is feldolgozta ezt a mondát. Ugyancsak ő beszéli el azt a legendát a Dubnici Krónika leírása alapján, amely szerint László király halála után jó 300 évvel felkelt sírjából: ő volt az, aki a tatárokkal öldöklő küzdelmet folytató magyar sereg segítségére sietett táltos lován, és csodás csatabárdjával egymaga döntötte el a küzdelmet a magyarok javára. Ezután, a legenda, a krónika szerint, lován visszament Nagyváradra, vissza a sírjába. „Voltak ugyan, akik ezt kétségbe vonták”, de az tény, hogy az az aranyos ló valóban ott állott valaha Nagyvárad csillagvárában, a székesegyház előtt.
Szent Lászlót úgy ábrázolják, mint sok csatában győztes hőst: pajzsán a magyar címerrel, kezében csatabárddal vagy karddal. Gyakran választották patrónusuknak ispotályok, ispotálykápolnák is. (Lőcse, Pozsony, Újlak stb.) Lászlónak ez a bajelhárító, betegségelűző vonása tovább élt még a XVIII–XIX. században is, az Őrség meghosszabításaként is felfogható Muraközben, ahol a járványok megfékezése, távol tartása végett a Vendel-, Donát-, Orbán-emlékekhez hasonlóan több helyütt Lászlónak is köztéri szobrokat állítottak. (Magyar 1998, 208–209.)


Szent László birkózása Szekszárdon.

Szent László napja a legtöbb vidéken időjósló nap. A magyar egyházi kalendárium, az ún. csízió már évszázadokkal ezelőtt irodalmi forrásává vált e népi hagyománynak. Az 1470 körül íródott Thúróczy-kódex ugyanis László napját is ilyen értelemben említi. (MTA Könyvtárának Kézirattára, Cod. 40.12.) A századunkban gyűjtött rigmusok változatlanul azt mutatják, hogy a László-napi időjóslás az agrárkultuszban kap kitüntetett szerepet. Miként a Muravidéken mondják (Penavin Olga 1988, 109.):
Jól figyeld meg László napját,
Jó előre megjósolja az idő járását.

A Hortobágy vidékén hasonló csíziót ismernek és emlegetnek:
Jól figyeld meg László napját,
Hét hétre jósolja meg az idő járását.

A kabai juhászok szerint a László-napi időjárás megmutatja a következő hónapok időjárását. Úgy tartják, ha László-napon esik az eső, akkor még hatvan napig esni fog. (Barna 1979, 112.) Csíkszentimrén a Szent László-napi esőzésből nedves időjárásra következtetnek, a csíkkozmásiak szerint ezért igyekezni kell a szénacsinálással, mert az esőzések miatt az Olt mellékéről mindent elvisz a víz. A kászonfeltíziek pedig a Szent László-napi mennydörgésből gyenge zabtermést jósolnak. (Székely 1996, 208.) Csíkszentsimonban, ahol június 27-én tartják a falu templombúcsúját, a László-nap egyben házasságjósló nap is. (Magyar 1998, 210.) Mára már kikopott a köztudatból, de néhány szólásunk, állandósult szóösszetételünk vélhetőleg szintén a régmúlt századok Szent László-kultuszának a nyomát őrzi. Ilyen a Felült Laci. (Fáradt.) vagy Felült neki Laczkó, vagy ahogy Arany Toldijának egyik nyitósorában olvasható: De felült a Laczkó a béresek nyakára, ami arra utal, hogy ekkor, június végén, László napja táján köszöntött be a nyári hőség, és az illető hűvösre ment a nyári munkaidőn, nem győzi a dolgot.
Akiről azt mondják, hogy felült Lackó (a nyakára), az a nyári hőségtől tikkadtan heverészik, lustálkodik. Némely vidéken tágabbá vált a szólás jelentése: nemcsak a nyári mezei munkától elfáradt, hanem általában a dolgozni nem akaró, rest emberrel kapcsolatban használják. Lackó helyett néhol Laci-t mondanak, de feljegyezték a szólásnak ilyen változatait is: Laci ült a hátára, nyakába tette Lackó a körtét, hozzákötötte Laci a Lovát, s ezek egyaránt azt jelentik, hogy ‘ráunt a munkára, nem akar vagy nem szeret dolgozni, lustálkodik’.
A szólás igen régi lehet. Eredetének és kiterjedt frazeológiai rokonságának tudós kutatója, Csefkó Gyula kimutatta, hogy a szólásunkból származó ‘lusta, renyhe’ jelentés már a XVII. században hozzátapadt magához a László névhez is. Ennek ellenére magára a szólásra csupán a múlt század elejéről van adatunk, de ez sem nyomtatott szövegből, hanem Földi János kéziratban maradt szólásgyűjteményéből való. Közzétett gyűjteményben először Erdélyi János közmondásai között bukkan fel, s ugyanő adja elsőnek a szólás magyarázatát is: „Hihetőleg László napjátul, mely van jun. 27-én.” Ezt a szólás újabb magyarázói is csak annyival tudják kiegészíteni, hogy megállapítják: a nagy nyári meleg s egyszersmind a legfárasztóbb nyári mezei munkák, mint például az aratás, valóban László napja körül szoktak kezdődni, „azért igen valószínű, hogy a szólás csakugyan ezzel a körülménnyel függ össze. A benne emlegetett Lackó-n tehát voltaképpen a László-napi nyomasztó meleget értik”. Akire felült Lackó, arra a lankasztó nyáreleji hőség nehezedik rá úgy, hogy mintegy embersúlynyi terhet hordva a hátán, képtelennek érzi magát a munkára. (O. Nagy Gábor 1965, 205– 206.)

Valaha június 27-én és a szomszédos napokban voltak a legfőbb, leghíresebb vásárok, az ott felállított lacikonyhákkal – és az azokban kapható lacipecsenyével – együtt. Elnevezésük eredetét illetően megoszlik a kutatók véleménye.
Van, aki Kun László korára datálja eredetüket (Péter Dénes, 1879, 510.), mások (Prohászka János, Dankó Imre) a történeti hagyományra támaszkodva II. Ulászló uralkodásának idejére vezetik vissza. (Magyar 1998, 209–210) Például Dugonics András is, aki így magyarázza a Laci konyhát:
„Második Ulászló királyunk, kit, mivel Cseh létére ezt a’ szavat dobzse (jól van) szüntelen szájjában hordozta, a’ fölföldiek dobzse királynak, az
alfőldiek pedig (csupa megvetésbűl) csak Lacinak nevezték; felette jó ember volt. Magájébúl is sokat ajándékozott. Sok pénzt fel vett; és azért jószágokat adott. Ekkor gazdagodott meg annyira Bakacs Tamás, a’ többivel egygyütt; kik a’ királynak gyöngeségével viszszára élvén, őtet úgy el szegényítették: hogy az ország’ Nagygyai között leg szegényebbnek tartatnék. Utollyára arra jutott: hogy a’ mészárszékben húst nem vehetett. A’ Budai vásárok üdején, Inassát azon sátorok alá küldötte, melyekben disznó húst sütni, és juh hússal árúlni szoktanak; és így lakott jól királyi palotájában. Ezen sátorokat elsőbben Inassai, osztán az egész ország Laci konyhájának nevezték egészen e’ mái napig. (Dugonics 1820, 249.)

Dugonics András

Ugyancsak Dugonics jeles mondásaiban található, hogy akit elernyesztett a nyári forróság, annak „nyakába töltötte Lackó a körtvét”, vagy másként: „nyakán van a lacikörtve” (Bálint 1972, 69.), másként: árulja a lacikörtét = a nyári hőségben, a mezőn végzett munka közben erőt vesz rajta a lustaság. (O. Nagy Gábor 1976, 419.)

A körte ugyanis nem az ismert gyümölcsöt jelenti itt, hanem azt az eredetileg körte alakú és sokhelyt körté-nek is nevezett súlyt, nehezéket, melyet az ingaóra láncára és az ún. római mérleg hosszabbik karjára szoktak akasztani. A szólásban persze nem konkrét nehezéket, hanem átvitt értelemben nyomasztó súlyt jelent a körte.
A hozzákötötte Laci a lovát változat két különböző, de jelentését tekintve rokon szólás keveredéséből alakulhatott ki. Az egyik a Laci-t vagy Lackó-t emlegető szólások imént tárgyalt csoportjába tartozik, a másik pedig így hangzik: ne állj ott, mer valami bolond némöt hozzád köti a lovát. Ezt is, éppúgy, mint azt, hogy felült Lackó, a dologtalanul ácsorgó emberre mondják gúnyos és találó utalással arra, hogy a tétlenül álldogáló embert könnyen valami cölöpfélének nézheti valaki. (O. Nagy Gábor 1965, 206)

* * *

Lugossy József múlt századi orientalista Magyar csillagisme című befejezetlenül maradt művében Szent László szekere csillagképről tesz említést. (Magyar 1998, 212.) Hogy a néphagyományban valóban élhetett egy ilyen elképzelés, arra áttételesen Lisznyai Kálmán sokat idézett verse (Palóc dalok, 1851) a bizonyság.

László kirá lovagónyi
Mihá’ arkanagyaltó tanót
Mikó meghout, egy darabig
Az ég lovászmestere vót.

Ő hajtá a göncöl szekér
Csillagsörényes lovait,
Ragyogó ostorul fonta
A hódvilág sugarait.

Kiolvasónknak és mondókáinknak jól ismert motívuma az égi lovászmester:
„Egyedem-begyedem, sarkantyú, / Nem vagyok én félnyakú,/ Hanem Isten kovácsa./Szent Pál lovát patkolom, /Arany szeggel szegezem.” (Kiss Áron 1891, 34., 15. sz.) vagy B. Kovács István Gömör megyei gyűjtéséből egy részlet: „Nem vagyok én serpenyű,/ csak vagyok, csak vagyok / Isten kovácskája. / Szent Pál lovát patkoljuk, / Éles szöggel vasaljuk.” (Cakó, Gömör vm. Kéziratos gyűjtés) László Gyula vetette fel, hogy „messze az Altaj vidékig kalandozhatnánk, ha az égi lovászmester párhuzamait keresnők.” (László 1993, 17.) Az idézett Lisznyai vers pedig azt sugallja, hogy a Szent László szekere csillagkép a Göncölszekér egyik – népi – nevét takarja. (Magyar 1998, 213.)

* * *

Szent László nevét és tetteit, a vele kapcsolatos csodás eseményeket megőrizte számos középkori kódex és krónika.

Szent László a Képes Krónikában – Chronicon Pictum.

Ezeken kívül a falfestmények és oltárképek, de néhány jeles költőnk (Janus Pannonius, Garay János, Arany János, Csanádi Imre, Marsall László, Sinka István) verse is. Ezek közül csak egyet másolok most ide, ezt követően befejezésként egy Rábatamásiban gyűjtött bakternótát idézek, merthogy ma László napja vagyon.

SINKA ISTVÁN: LENGYEL LÁSZLÓ

Élt egy nagy szemű király…
Hol vagy édes királyunk?
Előtted táncot járnánk,
te meg szép olló-báránt
vacsoráznál minálunk.
Fasíppal is sípolnánk,
csörgőkkel is csörögnénk.
Óh, mily boldogok lennénk,
jégesők ellen mennénk,
s körülötted pörögnénk.

Adnánk dobot: dobolnál,
király egy ős-mesében.
S dobod hangja dongana,
kopogó nagy cseppje a
csendesség tengerében…
Élt egy király Váradon.
S hol a hold tüzet rakott:
berkünkben a szent fáknak,
s Boldogasszony-anyánknak
egyszerre imádkozott.
*
Éjfél után egy óra már,
Szent László napja van már.
Örüllenek szíveikbe’,
Vígadjanak lelkeikbe’,
Hogy Szent László lett pátrónánk,
Szűzmária édesanyánk.
Távoztassa a döghalált,
Eressze ránk szent áldását.
Éjfél után egy óra már,
Szent László napja van már.
(Énekelte: Gábor Imre, szül. 1891. Gyűjt. Barsi Ernő)

Bibliográfia
A magyarság néprajza, III. kötet, Szellemi néprajz, Budapest, 1941–43.
A Néma Barát megszólal. Vál. a Karthauzi Névtelen beszédeiből. (Szerk. Madas Edit) Karthauzi Névtelen, Budapest, 1985.
Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Budapest 1979.
Dugonics András: Magyar példa-beszédek és jeles mondások. I–II. kötet, 1820.
László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, 1993.
Magyar Zoltán: Szent László a magyar történelemben. Budapest, 1998.
MTA Könyvtárának Kézirattára, Cod. 40.12.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1965.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1976.
Penavin Olga: Népi kalendárium. Újvidék, 1988.
Rapaics Raymund: A magyarság virágai. 1932.
Székely Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon. Székelyudvarhely, 1996.
Szilágyi Ferenc: Sokféle nevek magyarázatja. Névnapi szófejtés az év (majd) minden napján. Budapest, 1987.

(Válogatás Móser László – Névviseletek c. könyvsorozatából; képszerkesztő Dr Szabó László)



Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

admin