Scroll To Top
2016. Álom hava (December) 03.-a - Ferenc, Olívia neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

Nem kérünk a fasiszlám terrorból!
Már kaptunk belőle 150 év kóstolót!
Azóta is csonkák és nyomorultak vagyunk...

Szeged a halott Város

Ülve vagy állva? Bogár a paktumról

Hírek 2015. máj. 14.

Negyedszázaddal ezelőtt éppen ezekben a napokban zajlott a rendszerváltozás legtöbbet vitatott történése, a híres-hírhedt „paktum” előkészítése.

Az 1990. márciusi első többpárti választást megelőző néhány hónap során egyre világosabbá vált, hogy a legmélyebb politikai törésvonal egyik oldalán a Magyar Demokrata Fórum, a másik oldalán pedig a Szabad Demokraták Szövetsége áll. A politikai rendszer békés átalakítását célzó úgynevezett „kerekasztal-tárgyalásokon” a meghozandó törvények igen jelentős részét kétharmados többséghez kötötték, és ez a nyilvánvaló kormányozhatatlanságot jelentette volna. Politikatechnikailag valóban tenni kellett valamit, csak azt nem lehetett tudni, hogy mi volna ez a „valami” a meglehetősen tanácstalan kormányra kerülő elit számára.

Ha ez az elit egy kicsit is komolyan vette volna fennen hangoztatott elveit a liberális demokráciáról, a „népfelség” tiszteletéről, akkor a kerekasztal-tárgyalások főbb egyezségeinek módosítását a legteljesebb nyilvánosság előtt átfogó konszenzussal vitte volna keresztül, ám nem ez történt. Antall József kijelölt miniszterelnök legbelső tanácsadóival a lehető legnagyobb titokban kezdte el és vitte végig a tárgyalásokat.

A paktum lényege az volt, hogy az SZDSZ vállalta azt, hogy hozzájárulását adja a kétharmados törvények arányának jelentős csökkentéséhez. Ezért az „együttműködéséért” viszont azt kérte cserébe, hogy ő jelölhesse a leendő köztársasági elnököt, illetve a két vezető közmédium, a rádió és televízió elnökeit. A nemzeti értelmiségen belül a „paktum” akkor is elemi erejű felháborodást keltett, és valójában mindmáig a rendszerváltás morális csődjének jelképe.

Negyedszázad távlatából tehát érdemes kicsit alaposabban is szemügyre venni, hogy mi is történt valójában. Látnunk kell, hogy 1989–90 az egész rendszerváltozási folyamatnak nem kezdete, hanem a legvége volt. A rendszer-átalakítás alapvető szerkezeti elemeinek megvalósítása valójában már a hetvenes években elkezdődött. Az MSZMP legbelső köreinek főként Aczél György vezette szárnya valójában lépésről lépésre tette lehetővé, hogy főként a kereskedelem, a pénz és a média egyre inkább annak a liberális elitnek az ellenőrzése alá kerüljön, amelynek lokális hálózata (a későbbi SZDSZ) végig a globális hálózatok közvetlen irányítása alatt állt.

A Szabad Demokraták Szövetsége zseniális professzionalitással megfogalmazott „tudjuk, merjük, tesszük” jelszava cinikus pontossággal fejezte ki a lényeget. Valóban tudták, hisz „beavatottságuk” messze a legmagasabb szintű volt. Valóban „merték”, hisz maguk mögött tudhatták a globális hatalmi rendszer egészének teljes támogatását. Valóban „tették”, mert akik mindezzel szembefordulhattak volna – vagyis a magyar nemzet nevű emberi közösség döntő többsége –, sem kellő tudással, sem elegendő bátorsággal nem rendelkeztek, vagyis nem „tudták” és/vagy nem „merték”, és így aztán nem is „tették” azt, ami a feladatuk lett volna. A paktum valójában betetőződése volt a totális diktatúra gyakorlásának.

A szabad demokraták ráadásul úgy gyakorolhatták ezt a totális diktatúrát, hogy nem is kellett kormányra kerülniük, vagyis minden felelősség nélkül, másokkal végeztették el a történelmi „piszkos munkát”. A paktumban az általa kért „árat”, vagyis a köztársasági elnök és a közmédia elnökeinek jelölését az SZDSZ és az általa uralt média „jelentéktelen semmiségnek” igyekezett feltüntetni, holott éppen ezek az elemek jelentették a rejtett illegitim hatalomgyakorlásának lényegét.

A köztársasági elnök intézménye a magyar politikai rendszerben hatalmi szempontból kétségtelenül meglehetősen súlytalan. Ám arra már 1990-ben is számítani lehetett, hogy a várható igen drámai konfliktusok nyomán a magyar politikai élet szinte valamennyi szereplője rövid időn belül erkölcsileg „nullára íródik”, és éppen az e konfliktusoktól nem érintett köztársasági elnök maradhat az egyetlen intakt erkölcsi tekintély. Ha pedig ráadásul még az erre épülő példátlan nimbuszát a szintén „együttműködő” közmédia minden lehetséges módon meg is erősíti, akkor kritikus történelmi pillanatokban minden látszólagos, formális „súlytalansága” ellenére totális hatalommal bírhat.

És ez a kritikus történelmi pillanat, „meglepő” módon, nem sokkal később meg is érkezett a „taxisblokád” fedőnevű polgárháborús kísérlettel. E professzionálisan megszervezett lázadás igen rövid időn belül megmutatta, hogy a köztársasági elnöknek még csak puccsot sem kellett végrehajtania ahhoz, hogy „megdöntse” a törvényes kormányt, az általa uralt média „nagyhercegeivel” egyszerűen „félretolták” az egész államgépezetet, és „kézi vezérléssel” megmutatták, hogy ki is a hatalom valóságos birtokosa.

Ettől kezdve a látszólag még három évig uralmon lévő MDF-kormány már csak bábuként funkcionál, egyetlen „feladata”, hogy ő hajtsa végre a kényes ízlésű liberális elit helyett a legdurvább pusztítás nagy részét, és aztán megalázottan elbukva átadja helyét a hetvenkét százalékos többséget produkáló szuper-SZDSZ-nek. Amelynek fő alkotórésze a Szabad Demokraták Szövetsége „gazdaállatává” tett engedelmes MSZP, amelynek szerényebb, „kisebbik koalíciós partnere” pedig az így most már formálisan is korlátlan hatalmat gyakorló SZDSZ. A „tudjuk, merjük, tesszük” brutális pusztítása így és itt éri el tetőpontját, ezért aztán a paktum tragikus mementója a magyar nép tudatlanságának és gyávaságának, illetve „elitjei” alávalóságának. Ebből az egyre veszedelmesebb történelmi zsákutcából kellene végre kihátrálni, bármilyen nehéz legyen is ez.

Bogár László



Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

Bogár László

Kalendárium

Honi tallózó

Külhoni tallózó