Végre nyilvánosságra hozhatják a délvidéki magyar áldozatok jegyzékét!

Nem tabu többé: A Holokauszt megtörtént! Délvidéki Holokauszt! A magyarok, a mi véreink ellen! Az egyetlen derűs fuvallat a mélységes keserűségben, hogy talán most még föllelhető a névsor, így összeállhat az áldozatok teljes jegyzéke! A vadrác kommunisták terrorában főként az őslakos magyarok és a későbbi telepítésű délvidéki németek (svábok) voltak a célcsoport. A délszláv (jugoszláv) vörös terror „hős” partizánjai azonban nem kímélték a rác (szerb) polgárságot sem.
Nem kevesebb, mint 68 évi rettegés és kínos hallgatás után végre kiderülhet, mi is történt. Nyilvánossá válhat az áldozatok névsora, és ami majdnem ilyen érdekes, talán még az elkövetők névsora is! Rajtuk a világ szeme! Ha baja esnék ezen iratoknak, úgy – mint a ma is kenegető cinkosokon – rajtuk marad a kollektív bűnösség billoga. Ha tisztességgel járnak el a rác hivatalos szervek, úgy azonban tisztázódhat végre ki az áldozat és ki az elkövető, ki a fölbújtó és ki a cinkos. Bűnösök és áldozatok végre a történelem megfelelő lapjaira kerülhetnek.

Aztán végre megkezdődhet a teljeskörű elszámoltatás! Azután pedig a teljeskörű kárpótlás is! A túlélő utódoké, unokáké és dédunokáké…

Déli szomszédunk állami szinten is dönthet most, közösséget vállal-e a vadrác népirtókkal, vagy elhatárolódik végre a saját szégyenétől, szemetjétől. EU-csatlakozásuk szembesíti őket az elszámolnivalóikkal: A Jugoszláv Vörös Terror nem lehet egy kultúr Európa része.
Ha a mai modern rác világ elszámoltatja saját polgárságának hóhérait is, úgy talán végre helyre állhat a tisztes polgári rend a megszállt Délvidéken és talán attól délre, Szerbiában is. A Délvidék teljeskörű önrendelkezésével (autonomiájával) és – az EU-követelményeknek megfelelően – a népességi (az ethnikai) viszonyok helyreállításával pedig végre talán kialakulhat a rác-magyar barátság is. Ahogy befogadtuk az oszmán elől menekülő rác szomszédainkat, úgy ölelhetjük majd keblünkre megtévedt, de megtért utódaikat, eszmélő rác barátainkat is.
Magam is szívesen járatnám már rác-magyar polgári iskolába fiaimat a Délvidéken, de akár Szerbiában is, ahol végre illő képet kaphatnak saját véreik és déli szomszédaink történelmi kapcsolatairól, így talán a népeink közötti igaz barátságnak is alapkőtevői lehetnek majd.

Dr Sz L

Remek összefoglaló olvasható a rác-magyar történelemelemzés legújabb fejleményeiről a Múlt-kor történelmi hírújság oldalain tisztes magyar hangon és természetesen a szokott igényes színvonalon:

A második világháború végén parancs rendelkezett a Vajdaságban arról, hogy a magyarellenes megtorlások idején listákat készítsenek a kivégzettekről, így minden áldozat nevét rögzítették valahol, és a kivégzésekért leginkább felelősök neve is behatárolható az egykor jugoszláv kommunista vezetésben – állapítható meg a legfrissebb történészi kutatások alapján.

Sokakat még mindig eltűntként tartanak nyilván, mert bizonyos akták hiányoznak, nem tudni, mikor és hova tűntek el, nem tudni, hogy ezeket a feljegyzéseket valaki esetleg magához vette-e. Következésképpen nem lehet teljes a magyarellenes megtorlások áldozatainak a listája, és félő, hogy nem mindenkiről derül majd ki, hogy mikor, hogyan és hol vesztette életét, kit hol vertek, vagy lőttek agyon.

A minap a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szervezésében történészek adtak egymásnak találkozót Szabadkán. A konferencián elhangzottak „hullámveréseként” a vajdasági magyar média, mindenekelőtt az újvidéki Magyar Szó és a belgrádi sajtó is egyre másra cikkezik a második világháborúban, annak is főleg a végén elkövetett megtorlásokról, gyakorta még a hevenyészett ítélkezéseket is nélkülöző tömeges kivégzésekről, lincselésekről. És az áldozatok nem csak magyarok voltak, hanem lehetett bárki, akit bárki besúghatott és máris a „nép ellenségének” lett kikiáltva. És innentől kezdve – képletesen szólva – már nagyon rövid volt az út a falig, a kivégzésig.

Vojislav Stanovcic, az 1941 és 1948 közötti megtorlásokat kivizsgáló magyar-szerb akadémiai vegyes bizottság szerb társelnöke állítja: parancsba adták, hogy a kivégzettekről készüljenek listák. A hírhedt OZNA (Népvédelmi Osztály) és a KNOJ (vagyis a Jugoszláv Népfelszabadító Hadtest) minden áldozatáról feljegyzés készült. Stanovcic megállapította: a szerb-magyar történész vegyes bizottságnak az az alapállása, hogy nincs kollektív bűnösség, csak az egyén vonható felelősségre az általa elkövetett bűncselekményekért.

A belgrádi sajtó cikkei szerint Szerbia-szerte eddig 200 titkos tömegsírról készült jegyzék. Ezekben tízezrével vannak elhantolva a rövid úton kivégzett „kollaboránsok”, „hazaárulók”, a „megszállók kiszolgálói”. A tömegsírok listáját és az áldozatok nem végleges, előzetes névsorát várhatólag az év végéig hozzák nyilvánosságra. 2013-ban pedig a történészek megkezdhetik a feltárt adatokkal kapcsolatos tudományos munkát, összegzést.

Matuska Márton, a téma kutatója, aki évtizedekkel ezelőtt elsőként publikált cikksorozatot a magyarellenes megtorlásokról, a minap hosszabb tanulmányban boncolgatta a délvidéki vérengzés feltárásának politikai összefüggéseit. Azt, hogy közvetlenül a háború után és még sokáig miért övezte hallgatás a magyarokkal szembeni atrocitásokat (még a „hivatalos” Budapest részéről is), és miért halad döcögve napjainkban is a magyar-szerb vegyes bizottság feltáró munkája.

Írásában Matuska a felelősök kérdését is firtatta: „A felelősség az akkori Jugoszlávia vezetőit terheli”. „Tito erősen központosított rendszert épített ki, ő és a párt döntött arról, milyen lesz az államforma, ki lesz a parlament elnöke, ki a kormányfő” – írja Matuska. Hozzáteszi, hogy ebben egy sor „alvezér” segédkezett neki: például Mosa Pijade, aki a főideológus volt, Aleksandar Rankovic, a belügyek, a titkosrendőrség, a fogolytáborok, a börtönök teljhatalmú irányítója, Slobodan Penezic Krcun, a szerbiai belügy vezére.

„Nélkülük tömegirtás ügyében nem lehetett dönteni” – vonja le a következtetést Matuska, aki szerint ott voltak azután „azok a személyek, köztük magyarok is, akik a háború után levezényelt koncepciós perekben bírói vagy ügyészi szerepet vállaltak. Köztük volt Varga Péter, Kovács Kálmán és Gyetvai Károly. Ha kellett, a vádat képviselték, más esetben az ítélkező testület tagjai között lehetett megtalálni némelyiküket”.

A felsoroltak közül az elsőről még ma is alig lehet többet tudni, mint hogy „a büntetőtanács tagjaként ott volt a háború után Újvidéken lefolytatott bűnperekben, majd szinte nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben”. A perek egyik bírója, a későbbiekben a tartomány egyik főbírója, a hosszú életet megért Stevan Krdzalic volt. Ma már egyiküket sem lehet felelősségre vonni, mert senki sem él közülük. A történelmi tényeket azonban nem lehet elkendőzni velük kapcsolatosan.

Hogy kinek vagy kiknek a nevéhez fűződik a katonai közigazgatás idején elkövetett vérengzés elrendelése, támogatása, eltűrése, a későbbiekben pedig a leplezése? Egyikük kétségtelenül Ivan Rukavina, a Bánság, a Bácska és a Drávaszög területén bevezetett katonai igazgatás egyszemélyes parancsnoka lehetett. A főtiszt maga jegyezte le, hogy egyik feladata a hatáskörébe utalt területen biztosítani „a délszláv jelleget”.

Matuska szerint Tito felelősségét aligha lehet vitatni, és elég ha a Versecen kiadott, a katonai közigazgatás bevezetéséről szóló rendeletére utalunk. Konkrétabban írt a vérengzésről és a felelősségről Isa Jovanovic egykori tartományi politikai pártitkár az U sluzbi revolucije (A forradalom szolgálatában) című könyvében: „A megszállás alatti kegyetlenkedések miatti elkeseredés következtében a nép némely településeken bosszút állt a magyarokon, s ebben részt vett a katonaság is. Meglakolt azonban sok ártatlan ember is”.

Forrás: http://mult-kor.hu/20120308_nyilvanossagra_hozzak_a_vajdasagi_aldozatok_listajat

A Dévidéki Magyar Holokauszt Irodalma < Kattintson ide a könyvtár megtekintéséhez!

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...