A SZUEZI VÁLSÁG
(1956. október 29. – november 7.)

Bevezetés:

Azt hiszem mindenki tisztában van azzal, hogy mit jelent 1956 októbere nemzetünk történelmében. Talán arról is sokan hallottuk, hogy a forradalomban résztvevők mennyire bíztak abban, hogy a „nagybetűs Nyugat” segítségünkre lesz a kommunizmus elleni harcban, hogy kitörhessünk a II. világháború végeztével ránk szabadult bolsevista béklyóból és végre olyan független hazát építsünk magunknak, ami mentes minden szélsőséges politikai nézettől. A történelem távlatából már tudjuk, hogy a „Nyugat” végülis cserbenhagyott minket, és ebben igen nagy szerepe van egy több száz kilóméterrel távolabb zajló katonai manővernek, amit a hadtörténelem csak „szuezi válság”-ként emleget. Lássuk mi is történt.

Összeesküvés:

1956. október 22-én a franciaországi Sévresben a klasszikus összeesküvések minden kelléke adott volt: egy félreeső, cseréptetős, borostyánnal befuttatott falú villa, amelyet fasorok, magas sövények és persze falak rejtettek el a kíváncsi tekintetek elől. Még a misztikus köd sem hiányzott, hiszen a környéken az is gomolygott, amikor hajnalban az összeesküvők első csoportja a Párizs melletti reptérről jelzés nélküli autójával odaérkezett. Valamivel később ezen a hétfő reggelen Pineau francia külügyminiszter megérkezett hivatalába, majd pár perccel később haza is hajtatott. Miután elküldte sofőrjét, saját kocsijába ült, és rövidesen ő is a villában volt, ahol kezet rázott Ben Gurionnal, Izrael 70 esztendős miniszterelnökével, Moshe Dayannal, a félszemű vezérkari főnökkel és Shimon Peresz védelmi miniszterrel. Eközben Selwyn Lloyd brit külügyminiszter, a konspirációban részt vevő harmadik csoport egyik kulcsfigurája telefonon beteget jelentett. A megfázásra hivatkozó diplomata röviddel később elhagyta Angliát, és délután érkezett meg Sévresbe. Mire a feszült légkörű tárgyalások két nap múlva befejeződtek, az alkudozásba bekapcsolódott Anthony Eden brit és Guy Mollet francia miniszterelnök is. A pezsgőspoharak ürítésével azt a háromoldalú szerződést ünnepelték, amelynek nyomán – a krónikások szerint – „a történelem legrövidebb és legfeleslegesebb háborúja” robbant ki. A célpont alapjában véve az arab nacionalizmus szimbólumává lett egyiptomi Gamal Abdel Nasszer elnök volt.

Az izraeli miniszerelnök: Ben Gurion (balra)
(jobbra Konrad Adenauer német kancellár látható, az 1960-as találkozójukon)

Anthony Eden brit miniszterelnök (balra) és Guy Mollet francia miniszterelnök (jobbra)

Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök

A megállapodás szerint a brit és francia beavatkozás okát Izrael szolgáltatja azzal, hogy október 29-én megtámadja a 62 ezer km2-es Sínai-félszigetet. Az ellenséges arab országok közé ékelődött zsidó állam ugyanis nyolc és fél évvel megalakulása után sem érezte magát biztonságban. Mivel katonai vezetői főleg Egyiptom felőli támadástól tartottak, a félsziget lerohanását megelőző csapásnak szánták. A Szuezi-csatorna forgalmát veszélyeztető „agresszióra” válaszul másnap következik Nagy-Britannia és Franciaország közös ultimátuma. Ebben felszólítják a hadviselő feleket, hogy 24 órán belül szüntessék be a harcokat, vonuljanak vissza a létfontosságú vízi út mellől, és fogadják el a csatorna kulcspozícióinak ideiglenes megszállását, amely kimondottan a hajóforgalom zavartalanságát biztosítaná. A jegyzéket szándékosan úgy fogalmazták, hogy abba Nasszer még véletlenül se menjen bele. Aztán október 31-én – elégséges időt adva Egyiptomnak a visszautasításra – a brit és francia harci gépek megkezdik az ország fegyveres erői elleni támadásokat. Az inváziós csapatok partraszállását azért időzítették az ultimátum lejártához képest hat nappal későbbre, hogy még az is a „békebírók” pártatlanságát bizonyítsa.

A kiváltó okok:

A briteket súlyos csapásként érte, hogy Nasszer elnök 1956. július 26-án bejelentette a brit-francia tulajdonú Szuezi-csatorna Társaság államosítását. A lépéssel Egyiptom kezébe került a létfontosságú közel-keleti olajforrások és a nagy nyugat-európai felhasználók közötti legrövidebb hajózóút felügyelete. Az intézkedés ráadásul veszélybe sodorta azon brit érdekeltségek gyors megközelítését is, amelyek Szueztől keletre és délre terültek el. Anthony Eden brit miniszterelnök, aki képtelen volt beletörődni Nagy-Britannia világhatalmi szerepének rohamos csökkenésébe, cselekvésre határozta el magát. A franciákat – a titkos tárgyalások kezdeményezőit – elsősorban az a meggyőződés motiválta, hogy a legnagyobb észak-afrikai gyarmatukat, Algériát lángba borító nemzeti felszabadító háború mögött Nasszer elnöknek az arabokat fellázító politikája áll. Az összeesküvők csak egy dologban értettek tökéletesen egyet: a „moszlim Mussolininek” csúfolt egyiptominak, aki megingatta a Közel-Kelet egyensúlyát, mennie kell.

A trió nem számított rá, hogy az USA komolyabb bonyodalmakat okozna, hiszen a szuperhatalom már akkor politikai összeütközésbe került Nasszerrel, amikor az elismerte a Kínai Népköztársaságot, és elfogadta a szovjet blokk katonai és gazdasági segítségét. Úgy vélték, az is a malmukra hajtja a vizet, hogy Eisenhower elnök teljes erejével éppen újraválasztásáért kampányolt, és sikerét nagymértékben befolyásolta az erős zsidó szavazótábor megnyerése. Az összeesküvők csak azt a tényt hagyták figyelmen kívül, hogy amennyire Nasszer ellen volt az elnök, legalább annyira ellenezte a közvetlen katonai beavatkozást. A másik szuperhatalom részéről azért nem számítottak komolyabb retorzióra, mert a Szovjetunióban éppen azzal foglalatoskodtak, hogy leszámoljanak a sztálinizmussal. Moszkva figyelmét ráadásul elvonták a csatlós államokban kirobbant forradalmak, amelyek széthullással fenyegették az alig egyesztendős Varsói Szerződést. Bár a lengyelországi felkelést nyáron eltaposták, ez a veszély továbbra is kísértett, hiszen alig három hónappal később – október 23-án – Magyarországon is kitört a forradalom.

A katonai előkészületek:

A szuezi hadművelet előkészületei természetesen már jóval azelőtt megkezdődtek, hogy Franciaországban tető alá hozták az alkut. Az angol-francia felkészülés csigalassúságúnak számított az izraelihez képest. Ott ugyanis napok alatt 100 ezer embert mozgósítottak. Noha Nagy-Britannia 750 ezer embert tartott fegyverben, nagy részüket lekötötte a felkelők elleni harc a Távol-Keleten, Afrikában és Ciprus szigetén. Szállítókapacitás, repülőgépek és utánpótlás dolgában sem álltak jól a brit fegyveres erők, éppen ezért kellett sürgősen II. Erzsébet királynő jóváhagyása 25 ezer tartalékos mozgósításához. A mendemondák szerint az engedélyt augusztus 2-án, a Goodwoodban rendezett derbin, egy ló farán írta alá. Franciaország az indokínai háborút követően némileg felkészültebb volt a hadműveletre, az akcióhoz azonban csapatokat kellett Algériából átcsoportosítania. Az inváziós erők fő gyülekezőhelye a brit irányítású Málta lett, 1.600 km-re a partraszállás tervezett helyszínétől.

Az egyesített brit-francia flotta repülőgép hordozói és kisérőcirkálói indulásra készen
(felülről 2. a francia Arromaches hordozó, középen a brit Eagle, legalul pedig a francia La Fayette)

A hadművelet első fedőneve Hamilcar volt, de aztán Musketeerre (testőr) változtatták, valószínűleg azért, hogy ezzel is inkább egyfajta védelmi akcióra utaljanak a külvilág felé, semmint agresszív beavatkozásra. Bár a haditerv francia agyszüleménynek tekinthető, a parancsnokság mégis az invázió legnagyobb résztvevőjét, Nagy-Britanniát illette.

A Musketeer hadművelet első számú irányítójává Sir Charles Keightly tábornokot, helyettesévé a francia Pierre Barjot altengernagyot nevezték ki. A partra szálló erők parancsnoka Stockwell tábornok, helyettese – az indokínai és algériai harcok veteránja – Beaufre vezérőrnagy lett. A részt vevő repülőegységeket – köztük a RAF (Royal Air Force, azaz: [angol] Királyi Légierő) 14 közepes és négy nehézbombázó-századát – Barnett légimarsall, a flottakülönítményeket Dunford-Slater tengernagy irányította.
A hadművelet légi, tengeri és szárazföldi erőinek kötelékében 45 ezer brit és 34 ezer francia szolgált. Az összevont 200 brit és 30 francia hadihajó között hét repülőgép-hordozó volt. A 70-nél is több kereskedelmi hajó mellett, amelyeket a hajózási társaságok legnagyobb bánatára már a turistaszezon kellős közepén igénybe vettek, több száz partra szállító jármű is csatasorba állt. Az akcióban ténylegesen részt vevőket a támaszpontokon és a gyülekezési kikötőkben összesen még mintegy 100 ezer brit vagy francia egyenruhás segítette munkájával.

A Musketeer második változatában a partraszállást a Nílus deltájában, Alexandriánál tervezték, s azt követte volna a gyors előrenyomulás, egészen Kairóig. Ezalatt az izraeliek dolga az egyiptomi hadsereg jobbszárnyának lefoglalása lett volna. A tervet azonban megváltoztatták, és az elsődleges célpontot 220 km-rel keletebbre helyezték, a Szuezi-csatorna északi kijáratához. Ezzel visszatértek az eredeti elképzeléshez, Port-Szaíd kikötőváros elfoglalásához. A szövetségesek nagyszabású készülődése azonban nem maradt titokban, és Nasszer átcsoportosította erőit, így került a Sínai-félszigeten állomásoztatott csapatok fele a csatorna nyugati oldalára. Jóllehet parancsára katonái észak felé tekintve várták a brit-francia erők támadását, az elnök képtelen volt elhinni, hogy az invázió valaha is bekövetkezik, ráadásul arról, hogy Izrael felől is támadás érheti, semmit nem tudott!

Az izraeli támadás:

Az izraeliek október 29-én, hajnali 2.15 és 2.35 között lendültek akcióba. North American F-51-es Mustang géppárok száguldottak nyugat felé, alig öt méterrel a háromszög alakú Sínai-félsziget homokbuckái felett. Feladatuk – a telihold segítségével – azoknak a légvezetékeknek az elvágása volt a légcsavarral vagy a szárnyvégekkel, amelyek a 30 ezer főt számláló 3. egyiptomi gyalogos- és a 8. palesztin hadosztályt kötötték össze egymással és a főparancsnoksággal. Ez volt a szerény kezdete a Szuezi-csatornát „fenyegető” Kadesh hadműveletnek, amellyel Izrael valójában azért akarta kiseprűzni az egyiptomi erőket a félszigetről, hogy aztán, az Akabai-öböl vizén keresztül, végre kijárathoz jusson a Vörös-tengerre.
Egy órával később Ariel Sharon ezredes 202. ejtőernyősdandárjának 3.000 embere M3-as féllánctalpas járművekkel, francia gyártmányú AMX-13-as tankokkal és száz, három nappal korábban Franciaországból érkezett teherautóval beözönlött az egyiptomi területre. Fejük felett délután 16db Douglas C-47-es Dakota szállítógép és a kíséretüket alkotó tíz Gloster Meteor vadászgép zúgott el mélyrepülésben. A radarokat elkerülő rajok a csatornától 30 km-es távolságban 450 m-es magasságba emelkedtek, és a 202. dandár 1. zászlóaljának 395 ejtőernyőse közül az elsők 17 órakor vetették magukat a mélybe. Az ellenállás nélkül földet érők a stratégiai fontosságú Mitla-szoros keleti oldalán ásták be magukat, és várták, hogy megérkezzen Sharon oszlopa. A 170 km-es utat a járművek másnap 10.30-ra tették meg. Mögöttük más izraeli alakulatok is támadásba kezdtek. A következő négy nap során ezek a csapatok nyugati és déli irányban végigsöpörtek a félszigeten. A kelet felől támadó Izrael nem csupán meglepte Egyiptomot, hanem – a tervek szerint -indokot is szolgáltatott cinkosainak a beavatkozásra.

Izraeli festéssel és jelzéssel ellátott francia gyártmányú AMX-13 könnyű harckocsi (előtérben)
és az amerikai gyártmányú Sherman közepes harckocsi (háttérben) a Yad la-Shiryon tank múzeumban.
Mindkettő részt vett az 1956-os harcokban.

Egy héttel a Kadesh beindítása előtt titokban négy francia repülőszázad szállt le Izraelben. Valamennyi törzsén és szárnyán ott virított a hadműveletben részt vevő szövetséges gépek megkülönböztetésére szolgáló sárga-fekete sávozás. A Dassault Mystére IVA típusú, sugárhajtású vadászokkal repülő század az izraeli városok elleni bombatámadások elhárítását kapta feladatul. A másik két alakulat -amerikai gyártmányú Republic F-84F Thunderstreak vadászbombázóival – a szárazföldi erők közvetlen támogatására érkezett. A negyediket, amelyet kétmotoros Nord Aviation Noratlas típusú szállítógépekkel szereltek fel, már négy órával a Mitla-szoros megszállását követően bevetették. A kötelék nyolc dzsipet, fegyvereket és utánpótlást dobott le ott ejtőernyővel. Közben pedig befutott még három francia romboló is, hogy biztosítsák Tel-Aviv és Haifa kikötőjének bejáratát.

Izraeli felségjelzésű (francia) Dassalut MD 452 Mystére vadászbombázó

Jóllehet Eisenhower elnök ragaszkodott hozzá, hogy a háború kitöréséről az újságokból szerzett tudomást, valójában már a készülődésről is értesült. Egyrészt a CIA térségben cirkáló, Lockheed U2-es felderítőgépeinek nagy magasságból készült felvételeiből, másrészt pedig a „cég” (CIA) londoni, párizsi és tel-avivi ügynökei révén. Az október 27-én megtartott kormánytájékoztatón a CIA aligazgatója, Robert Amory kijelentette: „Az izraeliek holnap éjfél után nem sokkal támadni fognak. Erre akár az állásomat is hajlandó vagyok feltenni!” Nem volt véletlen, hogy az egyik U2-es október 29-én, 21 ezer méteren a Sínai-félsziget felett jelent meg. A gép a Törökországba települt, titkos 10-10-es különítményhez tartozott. Pilótája az a Gary Powers volt, aki 1960-ban került az újságok címlapjára, miután gépét a Szovjetunió felett lelőtték. „Ahogy lenéztem, rögtön szokatlan dolgokat vettem észre. A sárgásvörös felvillanások és fekete füstfelhők a Sínai-hadművelet első ágyúlövéseitől származtak.”

Az ultimátum:

Október 30-án délután az ultimátumot átadták Egyiptom és Izrael képviselőinek. A harc beszüntetésére és a csatornától 15 km-re történő visszavonulásra másnap 16.30-ig adtak határidőt. Izrael, bár még kilométerekre járt a csatornától, és esze ágában sem volt leállítani az offenzívát, szerepe szerint bejelentette, hogy elfogadja a feltételeket. Mint ahogy azt várták, Egyiptom elutasította. Az órák teltek-múltak, és a Szuezi-csatornán egyre-másra átkelő egyiptomi felmentő csapatok által szorongatott izraeliek alig várták a RAF gépeinek beígért támadását. Ben Gurion, aki sosem bízott igazán az arabokkal szimpatizáló britekben, már arra készült, hogy visszarendelje katonáit. Újdonsült szövetségesei ugyanis elfelejtették tájékoztatni arról, hogy a hatnaposra tervezett bombázó hadjáratot majd csak a sötétedés beálltával kezdik. Az egyiptomi repterek és hadi létesítmények partraszállás előtti puhítására azért szántak különben ilyen hosszú időt, mert ennyi kellett ahhoz, hogy az október 31-én éjjel Máltáról kifutó inváziós armada leglassabb hajói is odaérjenek.

A hadműveletek térképe (a nagyobb verzióért kattints a képre)

Légitámadások:

Október 31-én éjjel a RAF Ciprusról és Máltáról felszálló English Electric Canberra közepes és Vickers Valiant nehézbombázói három hullámban támadták az egyiptomi reptereket. A még arab szolgálatban álló brit oktatók egyike később ezt jelentette: „Az egyiptomiak teljesen sportszerűtlennek tartották a RAF gépeinek éjszakai támadását, mivel ők kifejezetten utáltak éjjel repülni!” A heves bombázás sokkolta Nasszert, aki a Sínai-félszigeten lévő csapatoknak azonnal megparancsolta, hogy teljes sebességgel vonuljanak vissza nyugatnak, keljenek át a csatornán, és védjék meg az ország szívét. November 1-jén, hajnalban egy U2-es kémrepülő suhant el Kairó felett. A West Airportról készült fotókon sértetlenül álltak a gépek és az épületek. Az amerikai felderítő tett egy kört, és tíz perc múlva ismét a reptér felett volt – az akkor készült képeken már minden lángokban állt. A felvételekből egy sorozatot -azonnali magyarázatot követelve – képtávírón továbbították a RAF parancsnokságára, ahonnan a következő választ kapták: „Hálás köszönet a képekért. Minden idők leggyorsabb támadás utáni értékelését tették velük lehetővé.”
A Royal Navy ([angol] Királyi Haditengerészet) Eagle, Bulwark és Albion hordozókon 11 repülőszázad volt. Ezen egységek Hawker Sea Hawk, De Havilland Sea Venom és Westland Wyvern vadászbombázói november 1-jén csaptak le a Kairó környéki támaszpontokra. A csatorna menti Dakheila repteret a Ciprusról érkezett francia F-84-es Thunderstreak vadászbombázók mellett a RAF Venomjai is támadták. A légvédelem gyenge volt, ezért valamennyi gép sértetlenül visszatért hajójára vagy bázisára. Kora délutánra a hordozók 80 km-re közelítették meg a partokat, és tízpercenként indították az újabb rajokat. Eközben a ciprusi támaszpontokon percenként szálltak le-fel a harci gépek. A támadókhoz csatlakoztak a francia Arromanches és La Fayette hordozók dugattyús motoros veteránjai. A Vought F4U Corsair vadászbombázó-századok Alexandria közelében – egy pilóta élete árán – elsüllyesztették egy torpedónaszádot, és megrongálták a Tarek rombolót. Az Akka nevű, vontatókötélre vett hajón ugyanakkor a Royal Navy Sea Hawkjai ütöttek rajta. A csatorna közepén haladó, 105 m hosszú szerkezetet sikerült is elsüllyeszteniük. Csak utóbb derült ki, hogy a betontörmelékkel megrakott jármű csalétek volt: kimondottan azért húzták éppen ott, hogy valamelyik szövetséges „ráharapjon”. Az elmerült roncs lett az első komoly vízi akadály a csatorna 87 esztendős történetében. A britek bombáitól a hajózócsatornába omlott Firdan híd aztán tovább szaporította a torlaszokat. Ezzel viszont kútba esett az összeesküvés fennen hangoztatott célkitűzésének – a vízi út nyitva tartásának – megvalósítása.

A fura kinézetű De Havilland Vampire vadászgépek, amelyet az egyiptomi légierő is használt.

Egyiptomi felségjelzésű (szovjet) MiG-15 vadászbombázó, egy izraeli légierő múzeumban.
A gépet a szuezi háborúban zsákmányolták.

Egyiptom, hallgatva az ENSZ felhívására, november 2-án elfogadta az ultimátumot. Izrael, feltételezve, hogy csapatai még azelőtt elérik a kitűzött célokat, hogy az egyezmény hatályba lépne, a következő napon tette ugyanezt. A másik két összeesküvő azonban sietett meggyőzni a zsidó állam vezetését arról, hogy helytelenül cselekedett, ez a lépés ugyanis indokolatlanná tette volna a brit-francia inváziót. Ben Gurion tehát visszavonta a döntést, és a szövetséges légitámadások tovább folytatódhattak. Az egyiptomiak 70 sugárhajtású harci gépéből 12db brit gyártású Gloster Meteor, 15 pedig De Havilland Vampire vadász volt. Ezek, a modernebb MiG-15-ösökkel együtt, a Sínai-félszigetért folytatott küzdelemben tucatjával lőtték ki az izraeli harci járműveket, a kialakult légi összecsapásokból pedig 1:1-es győzelem/veszteség aránnyal kerültek ki. A tízszeres brit-francia túlerővel szemben viszont már tehetetlennek bizonyultak. Miután a MiG-15- ösök megrongáltak két Canberra felderítőt és egy Valiant nehézbombázót, az egyiptomiak megmaradt sugárhajtású gépeiket a hadműveletektől távoli repterekre menekítették. A még bevethető két század M iG-15-öst Szíriába és Szaúd-Arábiába küldték, az Iljusin II-28-as könnyűbombázókat pedig a Nílus felső folyásához, a történelmi Luxorba. Ez utóbbi hiba volt, mivel a Cipruson állomásozó francia F-84-esek, amelyek útközben Tel-Avivban üzemanyagot vettek fel, rajtuk ütöttek, és mind a tizenkettőt megsemmisítették.

Invázió a levegőből:

A Musketeer következő szakasza a kombinált ejtőernyős-partraszálló hadművelet lett volna. Francia kezdeményezésre azonban, hogy felgyorsítsák az eseményeket, a légideszant-támadást egy nappal előbbre hozták. Cipruson november 5-én a hajnali derengésben a brit 16. független ejtőernyősdandár több mint 600 katonája – páncéltörőkkel, aknavetőkkel, géppuskákkal és dzsipekkel egyetemben – elfoglalta helyét a hat szállítószázad Handley Page Hastings és Vickers Valetta típusú gépeiben. Végcéljuk a Gamil reptér volt, 5 km-re nyugatra Port-Szaídtól. Az ejtőernyősöknek onnan kellett benyomulniuk a városba, hogy előkészítsék a terepet a következő napon partra szállóknak.
Egy másik ciprusi támaszponton a francia ejtőernyősök készülődtek. A 10. légideszant-hadosztály 487 katonája, kiegészítve a 11. dandár száz ejtőernyősével és egy brit századdal, 17 szállítógéppel indult. A franciák az indokínai és algériai háború harcedzett veteránjai voltak. Gilles tábornok, a 11. dandár parancsnoka kapta azt a feladatot, hogy levegőben körözgető harcálláspontjáról tartsa a kapcsolatot a földön harcolókkal, a hadihajókkal, a közvetlen támogató gépekkel és Keightly tábornok Cipruson berendezett főhadiszállásával. A franciák földet érésére két helyet választottak. Az egyik Port-Szaídtól délre, a Szuezi- és a Raswa-csatorna közé eső keskeny földnyelven volt, amelyet két híd kötött össze a szárazfölddel, a másik, egy vízzel körülvett golfpálya a Szuezi-csatorna keleti oldalán, Port-Fuádtól délre feküdt.

Francia katonák Port-Fuádban.
A harcukat AMX-13-as harckocsik támogatják.

Mire a szárazföldi hadműveletek a csatorna birtoklásáért megkezdődtek, a háború a hadviselő felek – Egyiptom és Izrael – között a Sínai-félsziget teljes izraeli elfoglalásával már befejeződött. A II. világháború utáni legnagyobb légideszant-hadművelet Alexandria elleni megtévesztő bombatámadással indult. Az ejtőernyősökkel zsúfolt szállítógépek eközben méltóságteljesen elhúztak a következő napi partraszállás katonáival és járműveivel megrakott hajók felett. Reggel 7.15-re járt az idő,mikor az első ejtőernyősök ugrani kezdtek a Gamil reptér felett 180 m-en átdübörgő gépekből. Az idő ragyogó volt, a levegő alig mozdult. Negyedórán belül valamennyi brit ejtőernyős földet ért. A katonák első dolga ugrósisakjuk lecserélése volt a jellegzetes vörös barettre; ezt követően négy csoportra válva lendültek akcióba. Háromnegyed óra sem kellett hozzá, hogy a területet megtisztítsák a védő nemzetőrzászlóalj és az odarendelt tartalékos század katonáitól.

A franciákat szállító kötelék fél nyolckor érkezett meg. A Noratlasok két oszlopában a gépek alig 30 m-re haladtak egymástól. A repülési magasság 100 m körül volt. Az ejtőernyősök a gépek mindkét oldalán ugrottak, így négy percen belül valamennyien földet értek az első helyszínen. A leereszkedők egy része pontosan az egyiptomiak állásaira érkezett, így azokat pillanatokon belül lerohanták, de Raswa köz- és vasúti hídjának elfoglalása sem tartott délelőtt 9-nél tovább. Ezzel gyakorlatilag elvágták a városba küldhető egyiptomi erősítés útját, mivel Port-Szaíd egyetlen, még épségben lévő kapcsolata a szárazfölddel a kezükbe került. A védők ugyanis Raswa másik, pontonból épített hídját fél órával korábban a levegőbe repítették. Port-Szaíd védelmét Moguy dandártábornok irányította. Parancsnoksága alá három tartalékos zászlóalj és mintegy 600 lövész tartozott, amelyeket egy nemzetőrzászlóaljba szerveztek. A lakosság felfegyverzésére egy vagon puskát és lőszert kapott. Az egyiptomi a védekezés központjául Manakh városrészt választotta. Gyalogsága támogatására négy, szovjet gyártmányú Szu-100-as, 100 mm-es ágyúval felszerelt, 30 tonnás rohamlövege volt. A második francia kötelék kora délután érkezett meg. A 10. dandár 506 katonája a szemben fekvő Port-Fuád védelmét alig egy óra alatt felszámolta. A britek számára délután érkezett erősítés száz ejtőernyős, lőszer és egyéb felszerelések képében. A franciák, miután elfoglalták a kijelölt objektumokat, felderítőket küldtek délre, hogy felkészüljenek a következő napra tervezett előrenyomulásra Kantara és Szuez város irányába. A jelentés értékelésének idejére csend állt be, de aztán 22.30-tól ismét a fegyvereké lett a szó.

Habár a szovjet vezetők keze a magyarországi események miatt meg volt kötve, a szuezi agressziót mégsem hagyhatták szó nélkül. Nyikolaj Alexandrovics Bulganyin miniszterelnök november 5-én levélben fenyegette meg az összeesküvő országok vezetését. Nagyszabású katonai beavatkozást helyezett kilátásba, ha Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael nem vonja vissza azonnal csapatait Egyiptomból. A blöff ugyan nem keltett rémületet, de gyanút ébresztett az érintettekben, hogy Moszkva mindent tud összeesküvésük részleteiről. Később kiderült, hogy a szovjetek Franciaországban, Egyiptomban és Izraelben tevékenykedő ügynökei révén jutottak az információkhoz. Közülük a legfontosabb Beer ezredes volt, Ben Gurion személyi titkára, valamint Goldstein, aki az izraeli külügyminisztérium tisztségviselőjeként értesült mindenről. Bár Moszkva tiltakozott, igazából nem állt érdekében az intervenció leállítása, ez ugyanis egyrészt elvonta a világ figyelmét a magyar forradalom vérbe fojtásáról, másrészt az imperialisták agressziója révén felcsillant a lehetőség rá, hogy a Szovjetunió az arab világ barátjaként fellépve a közel-keleti térségben kedvező pozícióba kerüljön.

A partraszállás:

November 6-án az inváziós flotta előtt még fel sem derengett a horizonton Port-Szaíd, ám a haditervet a Londonból küldött újabb parancsok miatt ismét meg kellett változtatni. Az első megtiltotta, hogy 127 mm-esnél nagyobb űrméretű ágyúkkal lőjenek; emiatt az armada kénytelen volt lemondani arról, hogy a cirkálók és a francia Jean Bart csatahajó lövegei megsemmisítő pergőtűzzel árasszák el a partvédelem állásait. A parancs a 381 mm-es ágyúkkal felszerelt páncélos óriást arra kárhoztatta, hogy a hadműveletben egyszerű csapatszállítóként vegyen részt, fedélzetén ugyanis ott volt az Algériából átdobott két francia hadosztály egy része. A második parancs pedig egyórásnál rövidebbre kurtította a partraszállást megelőző légi és tengerészeti bombázást. Így a Musketeer partra szálló szakasza tízperces légitámadással és a rombolók 45 perces ágyúzásával vette kezdetét. A parttól nyolc km-re ezalatt kirajzottak a hajók gyomrából a partra szállító járművek, és a hullámokon bukdácsolva felvették a kiinduló alakzatot. A brit tengerészgyalogság 40. és 42. kommandója mellett ott voltak a 6. harckocsizó ezred tankjai is. Ezek célja Port-Szaíd kaszinómólója volt. A francia idegenlégió 1. ezredének katonáival és az őket támogató AMX-10-es harckocsikkal, valamint a 7. gépesített hadosztály három ezredének járműveivel megrakott deszanthajók Port-Fuád felé vették az irányt.

A Jean Bart csatahajó

Miután az aknakeresők megtisztították az inváziós tengerszakaszt, 4.30-kor 15 lánctalpas kétéltű indult meg, amelyek mindegyikében 30 katona volt. Ezek egészen a partig vitték az embereket, a többi jármű viszont a hullámverést elérve rakta ki szállítmányát. Az első vonalban 14 vízálló Centurion harckocsi robogott partra; a tengerészgyalogosok a móló mindkét oldalán rohamoztak. Az előretörést azonban lelassította a védők puskatüze, amely elől a páncélozott járművek mögé húzódva kerestek menedéket. A móló elfoglalásakor egy romboló és egy Szu-100-as rohamlöveg vívott tűzpárbajt, s ennek következtében több épület is lángba borult. Kora délutánra a várost már annyira sikerült megtisztítani, hogy a 16. ejtőernyősdandár 1. és 2. zászlóalja, valamint a 6. harckocsiezred nagyobbik fele már a fő kikötőben tudott kirakodni. A franciák eközben a csatorna másik oldalán szinte ellenállás nélkül szállhattak partra. Ez elsősorban ejtőernyőseiknek volt köszönhető, akik előző nap gyakorlatilag felszámolták a kikötővárosban az ellenállást.

A brit Theseus és Ocean hordozó fedélzetén a királyi tengerészgyalogság 45. kommandójának katonái a történelem első helikopteres partraszállására készültek. A „függőleges átkarolás” bevezető mozzanatára a szárazföldi akció kezdete után egy órával került sor. Akkor szállt fel a 45-ösök parancsnoka, Tailyour alezredes, hogy az embereit szállító forgószárnyúak számára kiválassza a legmegfelelőbb leszállóhelyet. A helikopter zavartalanul közelítette meg a füstbe burkolózó várost, amikor azonban leereszkedett Port-Szaíd stadionjának füvére, golyózápor zúdult rá. A terepet tanulmányozó alezredes alig tudott visszamenekülni a fedélzetre. Az összelyuggatott oldalú helikopterrel elrepülő tiszt végül a csatorna bejáratánál, a nyugati hullámtörő gát mellett talált biztonságosabb területet.

Az egyiptomiak lőtték le ezt az izraeli P-51D Mustangot, melynek kapitánya Elad Paz százados volt.

Nyolc óra után pár perccel emelkedett levegőbe az Ocean fedélzetéről a Westland Whirlwind Mk.2-es helikopterek első hulláma. Mindegyik öt zöld sapkás tengerészgyalogost vitt. Nyomukban a Theseusról Bristol Sycamore helikopterek indultak, három-három tengerészgyalogossal. A köteléket valósággal hívogatta a csatornát tervező Ferdinand de Lesseps 12 m-es bronzszobra, amely mellett elhúzva gyorsan leszálltak, és a katonák kirajzottak belőlük. A 22 forgószárnyú 83 perc alatt 415 katoát és 23 tonna felszerelést tett partra. A fém szitakötők ezt követően is ingajáratban maradtak a part és a hajók között. Odafelé erősítést és utánpótlást, visszafelé pedig sebesülteket szállítottak, köztük azt a 18 tengerészgyalogost, akiket tévedésből a Royal Navy egyik Wyvern vadászbombázója sorozott meg. Az elkeseredett harcok házról házra folytak, a kapcsolat a 3. ejtőernyős-zászlóalj és a 45. kommandó között estére jött létre. A szervezetlenül védekező egyiptomiak kis híján foglyul ejtették az inváziós erők teljes vezérkarát. Stockwell és Beaufre tábornok, Durnford-Slater tengernagy, valamint Barnett légi-marsall ugyanis azt a téves hírt kapták, hogy Port-Szaíd helyőrsége a Szuezi-csatorna Társaság székházában fegyverletételre készül. A társulat erre egy bárkával elpöfögött a háromemeletes épület felé. Száz méterre sem jártak tőle, mikor a székházból tüzet nyitottak rájuk. Az élesen visszaforduló csónak oldalán jégesőként kopogtak a lövedékek. Mikor közéjük pottyant egy fáradt golyó, a tengernagy odaszólt Stockwellnek: „Nem hinném, tábornok, hogy készen állnának a fogadásunkra.”
Eközben a városi vízmű visszafoglalásáért rohamot indítottak az egyiptomiak, amit egy Szu-100-as támogott. A helyzetet az a francia vadászbombázó mentette meg, amelyik telibe találta a páncélost. A tűzharctól a közelben két hatalmas olajtartály is kigyulladt. A gomolygó zsíros, fekete füstoszlopok napokig bűzölögtek. Nem sokkal ezt követően a francia ejtőernyősök és a 42. kommandó harcosai a Raswa hídnál felvették a kapcsolatot.

A nevető harmadik:

Mialatt Egyiptomban e harcok dúltak, onnan sok ezer kilométerre, nyugatra az amerikai választók az urnákba helyezték voksaikat. Eisenhower 57%-ot szerezve győzött. Első dolga volt, hogy politikai és gazdasági fenyegetéssel rábírja Londont és Párizst a harcok beszüntetésére és a csapatok kivonására. A beteg Eden, nem bírván az egyre fokozódó kül- és belpolitikai nyomást, végül beadta a derekát. A parancsot, amely 6-án éjféltől elrendelte a tűzszünetet, Stockwell 19.30-kor kapta meg. Helyi idő szerint hajnali kettőkor megállított csapatai a 161 km hosszúságú csatorna negyedét már ellenőrizték, és szinte karnyújtásnyira voltak Nasszer elűzésétől. Az utolsó szövetséges alakulatok karácsony előtt hajóztak ki Port-Szaídból, Izrael 1957 márciusában ürítette ki az elfoglalt területeket. A csatornát a következő hónapban nyitották meg, miután medréből eltávolították a hajózást lehetetlenné tevő 51 akadály közül az utolsót is.

A harcba küldött 150 ezer egyiptomi katonából 1.650 halt meg, 4.900 volt a sebesültek és 6.185 fogságba esettek vagy eltűntek száma. Az izraeliek 45 ezer katonájából a százórás háborúban 189 elesett, 899 megsebesült, négy pedig fogságba került. A szárazföldi harcokban 13.500 brit és 8.500 francia vett részt, közülük 23 brit katona halt meg, míg a franciák 33 katonát vesztettek.
Az egyiptomiak minden brit vagyont elkoboztak, az USA által győztessé tett Nasszer pedig még szorosabbra fűzte kapcsolatait a Szovjetunióval. Moszkva – nevető harmadikként -csak nyert a háborúval, hiszen szabad kezet kapott Magyarországon, és a tetejébe még támaszpontokhoz is jutott a Földközi-tenger medencéjében. A háború egyértelművé tette a világ előtt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország többé már nem tartozik a szuperhatalmak közé. A NATO falán pedig megjelent az első repedés, hiszen Franciaország ezt követően gyanakvással tekintett azokra, akik Szueznél cserbenhagyták. Ez a bizalmatlanság – és a sikeres francia nukleáris fegyver fejlesztés – végül ahhoz vezetett, hogy Párizs 1966-ban kilépett a katonai szövetségből. (Csak 1995-ben csatlakoztak újra.)

Forrás:

A SZUEZI VÁLSÁG
(1956. október 29. – november 7.)

http://crowland.uw.hu/images/csata/szuez.html

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...