Scroll To Top
2016. Álom hava (December) 05.-e - Ünige, Csaba, Bács, Bacsó, Vilma, Sebő neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés

Tögye csak mindönki, amit tönnie köll,
És mindön úgy lössz, ahogy lönnie köll!

Szeged a halott Város

Az átpolitizált Március 15.

Évfordulók 2013. márc. 15.

1848. március 15., a polgári forradalom kezdőnapja olyan mélyen épült be a magyar identitástudatba, mint nemzetünk történetének egyetlen más dátuma sem. Többek között azért, mivel az e napra való emlékezés jogáért is szinte egy külön „évszázados szabadságharcot” kellett vívni.

A történeti feltárás mindinkább kiteljesedő tablója mellett – bár gyakorta attól függetlenül is – formálódott egy aktuálpolitikával mindig erősen átitatott, illetve ideológiai töltetű hősmítosz, legenda. Ennek részeként fogalmazta meg a mindenkori hatalmi berendezkedés önnön viszonyát a forradalomhoz, s ezen belül Március 15. emlékéhez. Másik szálon az úgynevezett civil társadalom – alkalmasint az önszerveződési tilalom ellenére – rekonstruálta a „saját” forradalom, illetve Március 15. képét. Ezek legfeljebb indíttatásukban hasonlítottak egymásra annyiban, amennyiben – pontatlan publicisztikai fordulattal – mind a „hatalom”, mind pedig a „társadalom” aktuális, aktualizált célkitűzésekhez rendelten használta a történelmi mementót.

A szabadságharc leverését követően a Habsburg neoabszolutizmus nem csupán a forradalomnak a császár által is szentesített törvényeit helyezte hatályon kívül, hanem – a közismert „jogeljátszás”-fikcióval – Magyarország önálló identitását is elvitatta. Ahhoz, hogy Március 15. ünnep lehessen, az emlékezés jogáért is meg kellett vívni. Egy halálos áldozat fejében, 1860 tavasza hozta az első csatanyerést. Az emlékezés virágait a Kerepesi úti temetőben elhelyezni kívánókra tüzet vezényeltek. Forinyák Géza jurátus életét kioltották, de két hét múltán a diák temetése olyan méretű tömegdemonstrációvá vált, amellyel szemben már a parancsadásra jogosultak is jobbnak látták mellőzni a beavatkozást.

1867 után – a dualista Monarchiában – megtűrve, a „rebellis magyarok” kezelhetetlenségének egyik szimptómájaként vétetett tudomásul a márciusra való évenkénti társadalmi-politikai emlékezés. A magyar kormányzat a forradalom ötvenedik évfordulóján próbált kompromisszumot találni a függetlenség mértékével elégedetlen magyar öntudat és a Bécsben székelő Habsburg uralkodó között. 1898-ban elrendelték, hogy ne március 15-én, hanem április 11-én emlékezzenek 1848-ra. Azon a napon, amikor a polgári társadalmi-politikai berendezkedés alapjait jelentő törvényeket az uralkodó 1848-ban szentesítette. Az ünnep szertartásrendjében igyekeztek érvényesíteni a kiegyezéses konstrukciót: szimbolikusan összebékíteni a magyar forradalom kormányzó-elnökének kultusszal övezett emlékét (Kossuth Lajos 1894-ben hunyt el) és az uralkodó időközben Ferenc József „apánkká” formálódó imázsát.

Ezt azonban a társadalom soha nem fogadta el egyöntetűen. Emiatt megkettőződött az ünnepi szertartás. Áprilisban – mivel törvény írta elő –  kötelességszerűen ünnepelt az államhivatali adminisztráció, miközben a társadalmi szervezetek továbbra is március 15-én ülték meg a maguk szabadság-ünnepét. A kettősség másként is tetten érhető. A dualizmus korában a márciushoz kötődő tudattartalom legfőbb eleme – a királlyá koronázása ellenére is idegennek érzett Habsburg uralkodó ellenében – egy, a Kossuth-kultuszban megjelenített szabadság-ethosz volt. Példának hozható erre a zeneakadémiai tanulmányait éppen bevégző Bartók Béla 1903-as feljegyzése: „Egy Habsburg – és alkotmányos király; fából vaskarika!” A falusi gazdák tisztaszobáinak egy részében viszont lassacskán átrendeződött a „házi oltár”. A köznapi-köznépi kiegyezés szimbólumaként az ikerágy fölötti Jézus az olajfák hegyén olajnyomatot mind gyakrabban keretezte egyik oldalról a „nemzeti öntudat ura”, (Kossuth) a másikról pedig „az első ember a király” (Ferenc József) portréja.

A Kossuth-tér születése

A rendszer változott, a kettősség viszont tovább élt a két világháború közötti időszakban is. Bartók ugyan nem hangszerelte át ifjonti hévvel – és a fentebb idézett szellemben – még a század elején írt Kossuth-szimfóniáját, a Horthy-korszak ideológiai normaadói annál inkább. Szekfű Gyula közismert Három nemzedék című kötete a forradalmár Kossuth helyére Széchenyi Istvánt állította úgy, hogy Magyarhon első nagyformátumú liberálisát konzervatív reformerré fazonírozta át. Ezt toldotta meg Klebelsberg Kuno azzal, hogy a heroikus szabadságharc tragikus végkifejletét poentírozta: ’48 olyan régmúlt történelmi relikvia, amiből legfennebb, ha Világosra és Aradra érdemes igazán emlékezni. Erre volt korigény, mivel az volt párhuzamba állítható a „trianoni Golgotával”. A békerendszer opponálásához és a revíziót vezéreszmévé tevő külpolitikai célkitűzésekhez társítást megkönnyítette az, hogy a korabeli közgondolkodásban a Március 15-höz kötődő szabadságremény és Nagy-Magyarország helyreállításának vágya harmonizálható volt.

 

( Forrás: Múlt-kor Történelmi portál)



Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...

A szerzőről

Foszerkeszto