– Közhelyesnek tűnő kérdés, de nem megkerülhető: miért lettél orvos?

– A válasz is triviális lesz: apám miatt. Építésznek készültem. Apám hatására – de kívánsága ellenére, mert kifejezetten lebeszélt róla – lettem mégis orvos. Tőle tanultam meg, hogy micsoda különbség van a „foglalkozás-szerűen” és a szenvedélyesen, belső meggyőződésből űzött medicina között. Szakvizsga szerint fül-orr-gégész volt, de mindig szélesebb területen űzte az orvoslást, mindig látta az orr mögött az embert.

– Ez konkrétan miben nyilvánult meg?

– A gyakorlatba ültette a megelőzést. Mindig holisztikusan közelítette az összes problémát. Emberi-társadalmi kontextusban. Preventív hozzáállásának köszönhetően a családban tudtuk-hittük, hogy mi sohasem leszünk igazán betegek, mert mindig figyelt ránk, vitt fogszabályzásra, szűrésre, a legkisebb bajnál már tudtuk mi van, és mit kell tenni. Ugye, az én mostani szakterületem, a fejlődési rendellenességek megelőzésében és kezelésében is sok a hasonlóság… Az idejében elvégzett beavatkozás a legolcsóbb, mert leghatékonyabb.

– Mozgékony ember vagy, sok helyen éltél.

– Így hozta a sors. Szőnyött születtem, bár apám félig osztrák, mégis volt egy erdélyi kanyarja, egy még medikusként megírt egyetemi újságcikk miatt, úgymond 56-os érintettsége okán, nemkívánatos személy lett itthon. Ezért Marosvásárhelyen ragadt, ahol egy – így utólag jöttem rá – igazán tanulságos másfél évtizedet töltöttem. Ceauşescu igazi „apartheid-rendszerében” csaknem mindenért üldöztek minket: magyar, értelmiségi, szuverén gondolkodású. 1978-ban kerültem Debrecenbe, gimnáziumba, majd a DOTE-ra. Tetszett ez a kompakt egyetemi világ, ahol még fizikailag is együtt, egy szép campuson minden és mindenki, ahogy kell, praktikus közelségben él. Nagy hatással volt rám az anatómiai tanszék vezetője, az agykutató Székely professzor. 1984-ben meghívott egy neuroanatómust Amerikából, aki arról tartott számomra megdöbbentő előadást, hogy állatkísérletekben a crista neuralis-ból kirajzó sejtek vezérlik a szív kiáramlási szeptációját. Ezek kiirtásával truncus arteriosus-t, egy súlyos szívfejlődési rendellenességet lehet kísérletesen előidézni. Bár a kezdetekben az idegrendszer érdekelt a leginkább, idővel Péterffy és Gömöri professzorok hatására egyre inkább a szív vonzott. Ennek ellenére, hosszú ideig aneszteziológus akartam lenni. Igazi jolly joker szakmának tartottam: szabadságot, önállóságot jelent, egy igazi hiányterület, ahol nagyon tisztán látszik a szakmai tudás, és annak haszna. Az aneszteziológusok szolidaritása, kitörésük a szakmák hierarchiájában betöltött igazán méltatlan helyzetéből, jogos relatív térnyerésük az elmúlt két évtizedben a többi szakág felett – jó példa. Ezt kell követni nagyban az orvoslásnak a társadalomban. Hogy megtaláljuk jogos helyünket a társadalomban az oktatás mögött. De mindenki más előtt.

– Mégis szívsebész lettél.

– Péterffy Árpád professzort akkor hívták haza a Karolinskáról. Imponált a betegekhez való emberi, orvosi hozzáállása. Például, hogy kopogott, mielőtt bement a beteghez. Meg hogy éppen ő, a világlátott ember volt a legudvariasabb a betegeivel. Soha nem utasította rendre kevélyen a szegény bihari és hajdúsági falusi embereket, mint oly sokan mások. Mint pl. az a belgyógyász osztályvezető, aki vizitre a párnák alá rakatta a betegek papucsát, mert nem bírta nézi az elnyűtt lábbeliket. Kezdetben az egyetemen mégis a belgyógyászati kardiológia felé orientálódtam. Gömöri professzor úrnál kezdtünk el perctérfogatot mérni, nagyon érdekelt az élettan és a klinikum kapcsolata. Aztán egy „külső erő”, a szerencsés véletlen megváltoztatta a pályámat. 89-ben, egy szintén végzős barátomnak, aki mindig neonatológus akart lenni, a SOTE-n felajánlottak egy gyermek-szívsebészeti állást, amelyet „átpasszolt” nekem. Igen szerény reményekkel bejelentkeztem Lozsádi professzorhoz, a II. gyermekklinika szívsebészeti részlegének vezetőjéhez, aki megdöbbenésemre kijelentette, hogy: „ha Kádár nem tol ide valakit, te vagy a mi emberünk”. Úgy éreztem magam, mint ahogy Woody Allen fogalmazta: sohasem szeretne olyan klubhoz tartozni, amelyik képes hasonló alakokat is elfogadni tagnak… Azóta, amikor nagy lépés történik az életemben, mindig azon gondolkodom, hogyan lehetek éppen én méltó rá. Bekerültem a II. gyermekklinikára, ahol euforikusan éreztem magam. De a műtéttechnikai megoldásokban, az intenzív ellátás filozófiájában láttam, hogy a magyarországi, világtól elszigetelt fejlődés okozott anomáliákat. Ez persze részben logikus, hisz mi szinte a harmadik világ szegénységéből létrehozott rendszerben dolgoztunk és introspekcióra alapozva tanultunk gyakran, saját hibáinkból. Csak egy példa: évi 700 csecsemő-szívrendellenességre mindössze száz oxigenátorunk volt. A többi félezer beteget – már ha egyáltalán eljutott hozzánk – heroikus palliatív, „olcsó” műtétekkel próbáltuk életben tartani. Emberi energiát, tisztességet nem spórolva. A szegénység üvegfalként választott el a „high techtől”. Ez kezdetben egy katéteres labort jelentett volna, később már egy ultrahangot. Ma CT-t és MR-t meg hybrid műtőt jelentene. Nem véletlenül volt a II. gyermekklinika neve Fehér Kereszt Gyermekkórház, mert azzal a céllal alapították, hogy ott a szegény sorsú, elesett gyermekeket gyógyítsák. Ilyen volt maga a kórház is, nomen est omen. Mégis volt jó oldala ennek a nyomornak: hihetetlen innovativitás forrásává vált.

– Nem lehet mindent az anyagiakra fogni.

– Az az orvosi gondolkodás, mainstream nyugat-európai hozzáállás, amely végül is átjárja az egész szívsebészetet mint szakmát, és az összes Nyugat-Európát megjárt szívsebész próbált itt meghonosítani, nehezen értelmezhető volt Magyarországon. Erre aztán Amerikában is ráéreztem. A Harvardon Nádas Sándor (Alexander Nadas) gyermekkardiológus iskolaalkotó tevékenysége mérhetetlen tiszteletet vívott ki az egész magyar orvosi társadalomnak. A rendszerváltás után, 1991-ben utóda, Aldo Castaneda magyar-amerikai kooperációban egy ún. center of excellence-t próbált létrehozni Közép-Európa számára Budapesten. A terv szerint a magyar állam adta volna az épületet, az amerikaiak szerelték volna fel géppel és tudással. A project persze szokás szerint megbukott, de sikerült egy pár hónapra eljutnom az USA-ba. Többek között a Harvardra. Arra számítottam, hogy az infrastruktúrától, a modern orvosi gépparktól döbbenek le. Ám hamar ráeszméltem, hogy bármennyi pénz van a kutatásban vagy a klinikumban, jobb körülmények között ugyan, de végül is ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak ott is, mint idehaza. Az óriási különbség a szakmai hozzáállásban és a döntéshozatalban van. A kérlelhetetlen tárgyszerűségben, a minőség kompromisszum-mentes keresésében és a nem lankadó javítani akarásban. A hiányzó financiális források megteremtésében. És az ezeket a célokat támogató struktúrák folyamatos építésében. Ez az, amit haza lehetne hozni.

– Hol üt vissza a magyar döntésképtelenség?

– Nem állítom, hogy ezek a tulajdonságok nem léteznének nálunk. De gyakran túlbonyolítjuk a helyzetet, minden problémát komplikáltan túlmagyarázunk, szinte felmentve magunkat a megoldás keresésétől. És a pácienseinket nem vonjuk be a közös érdekbe: az ellátás javításába. Akkoriban számos esetben gond volt itthon a posztoperatív hasi komplikációkkal, elsősorban a bélpassage beindulásával. Azzal a szilárd elhatározással utaztam ki, hogy megkeresem a megoldást a problémára. Azt gondoltam, hogy valószínű, valami gyógyszer-kombinációt kell majd ellesnem. Hamar rájöttem, hogy „csak” a sebészeti invazitivást, mellékhatásokat kell csökkenteni. Ez sok esetben egyszerűen csak annyit jelentett, hogy a cava inferior-t óvatosan kell kanülálni. Kevésbé mélyre, és a rossz visszafolyásnál nem nagyobb kanült választunk, hanem kisebbet, melyre nem feszül rá az igen rövid vena cava inferior vénafala. Azóta is mindig külön ellenőrzöm ezt. Másképp fogalmazva: ha valamit igazán jól csinál az ember, egyszerűbben megy. Szerintem. Ez a sebészi munkában meglehetősen visszás. Mindenki azt hiszi, hogy a fejlődés bonyolultságot eredményez. Pedig fordítva.

– Miért jöttél vissza fél év múlva, hisz maradhattál volna?

– Lozsádi professzor visszahívott, szükség volt rám. Nem tagadom, felmerült bennem a gondolat, hogy kint maradok. Ám annak a generációnak a tagja vagyok, amely akkor, 1990-ben azt hitte, komoly változások lesznek, és ezeknek mi leszünk az éllovasai. Hazatérésem után jóindulatúan figyelmeztettek is, hogy ez még nem Amerika. Nem olyan egyszerű a tudástranszfert egy másik kulturális közegben meghonosítani, a változásmenedzsment szívós, bonyolult dolog. Amikor hazajöttem, sok kudarc ért, technika problémák. S súlyos megélhetési gondok a család támogatása ellenére. Stratégiai ügyletekben, fogalmazzunk finoman, ütköztem a helyi viszonyokkal. Kis példa: nálunk ragaszkodtak az ASTRUP kizárólagosságához, és akkoriban nem bírtuk az idősebb gárdát meggyőzni arról, hogy legtöbbször elegendő az oxigén-szaturáció mérés. Sőt jobb, mert folyamatos és nem invazív. Ha az romlik, még időben lehet reagálni és meg lehet előzni a katasztrófát, és nem kell várni, a rendkívül drága (és gondoljunk a csecsemőkre!) vérpazarló laboreredményre. Mára ez nem kérdés.

– Ez volt az oka annak, hogy 95-ben kimentél Franciaországba?

– Lozsádi prof. érezte, hogy nagy lehetőségtől estem el, és megígérte, hogy legközelebb el fog engedni. Rá jellemző, hogy bármennyit súrlódtunk, néhány év után annak ellenére tartotta adott szavát, hogy közben majdnem munkahelyet váltottam. Amikor végül egy kiváló EACTS kelet-nyugati ösztöndíjjal bármelyik nyugati központba eljuthattam volna, az ország kiválasztásánál az volt a döntő szempont, hogy lehet a legtöbbet tanulni, hazahozni, az itthoni helyzet javítására. Alaposan körülnéztem. Először Londonba a híres Great Ormond Street-re mentem ki, ám a Harvardhoz képest elavultnak láttam a mentalitást. 10–16 látogató nézegette a műtéteket. Alig volt esély aktív asszisztálásra. Láttam, a szakmai érték és a lehetőségek nem állnak arányban. Azonnal elutaztam Birminghambe, ahol Mr. Brown dolgozott fantasztikus precizitással és könnyedséggel. A világ egyik legkiválóbb szakembere. Itt a munka hármas tagolású volt: egy nap asszisztálás, egy nap intenzív osztályos munka, és egy nap szabad: ezzel a ritmussal egy év alatt négy hónap műtői munka jött volna csak össze! Hogy az angol nővérek számomra megszokhatatlan mentalitását ne is említsem. Én ennél többet akartam dolgozni. 95-ben még elugrottam a kis Fiat Unómmal Genfbe is, ahol két friss nyugdíjas bostoni professzor próbált elindulni, de végül Párizs mellett döntöttem, ahol a legkorszerűbb korrektív újszülött szívsebészet zajlott franciás eleganciával. Sikerült egy olyan központba kerülnöm (CCML), ahol évente 200 (!) switch-műtétet, tehát a nagyér-transzpozíció újszülött kori korrekciós műtétjét végezték. Két év alatt csak ebből a műtéttípusból több mint 400-at asszisztáltam. Ott teljesen elfogadtak, és ez is nagyon jól esett. Érdekes módon Nyugat-Európában nagyobb tisztelete van az orvosoknak, legyen az akár szegény ösztöndíjas kelet-európai vagy akár pakisztáni bevándorló. Olyan a társadalom, ahol az ember és a munkája érték! Magyarországon ez az egymás iránti tisztelet igen sovány táptalajt kapott az elmúlt száz évben. Két évet töltöttem kint, és úgy mentem be mindennap, mintha egy szuperfilmet néznék. Lelkesítő élmény volt, hogy ott könnyedén megcsináltunk olyan dolgokat, amelyeket itthon akkor nem tudtunk megoldani. Azt kellett látnom, hogy a tudás: hatalom. És a tudással felvértezve nem is olyan nehéz a feladat.

– Két év múlva megint visszajöttél.

– Megpróbáltam hazahozni a tapasztalatot – ezúttal sokkal sikeresebben. Minden sebésznek van egy ökológiai fészke. Az ágak megvannak, áll a fészek is. Sok kollégám hívott. Hiszek abban, hogy itthon is felgyorsul a progresszió. A dolgok soha nem maradnak változatlanul, az egészségügy egy dinamikus rendszer. Ellenben, aki nem halad, lemarad. Változásban hívő, progresszív embernek tartom magam. Igenis büszke vagyok arra, hogy egy maroknyi, ma már inkább középkorúnak mondható kollégámmal, akik közül sajnos néhányan már nem itthon dolgoznak, komplex, nagy szívsebészeti műtéteket honosítottunk meg. Büszkék vagyunk, hogy élvonalbeli eredményeink vannak a switch- és truncus-műtétekkel, korszerűek a komplex aortaív-beavatkozások technikái. Sajnos ez a generációs lendület, melyet még megfejelt az új Gyermekszívközpont megnyitása a 2000-es évek elejére, kifáradt. Ráadásul arrogánsan elhangzott az „akinek nem tetszik, el lehet menni”! Pedig a kezdeti sikerek után azt gondoltam, hogy végre most lehetne igazán beindulni, sok mindent még tovább javítani! Hittem, hogy nemsokára beérkezünk a nemzetközi elitbe, de sokaknak az elit illata, a közelsége is elég volt… Hamarabb fogyott el a cérnám. Szakmai törekvéseimben magamra hagytak – és jött a burnout.

– Ha 2004-ben kiégést éreztél, mit éreznek az orvosok 2012-ben…?

– Hogy mit éreznek, sejtem. Humorérzék, helyes work-life balance, emberi fizetések, szolidaritás, ezek lennének ellene a vitaminok. De van korszerű burnout-megelőzés meg terápia is. A téma szétfeszíti a cikk kereteit, azonban lehet, hogy megérne egy másikat. Az én konkrét esetemben, bár még 40 éves koromban szuperül éreztem magam, 42 évesen kiégtem. Kevés orvos vallja ezt be. Sosem a paraszolvenciát, hanem a munkám optimalizáltam. A legutolsó csecsemőnél is igyekszem a maximumot kihozni magamból. Az akár önkéntes túlmunka egy rosszul szervezett helyen, a kórházban lakó kollégákat eredményez, ami nem túl egészséges. Persze érdemes jól dolgozni, mert az élet sokkal egyszerűbb lesz utána. Nagy elődünk, Robert Gross mondta: „ha egy műtét nehéz, nem csináltad jól.” Vagy, ahogy Planché prof. fogalmazta: csak az egyszerű, jó megoldások maradnak meg.

– Hat év München következett.

– Mindenkinek azt javaslom, hogy ne oda menjen, ahová szeretne, hanem oda, ahol szükség van rá. Münchenből jelentkeztek, hogy nekik sürgősen kellene egy kb. ilyen kaliberű sebész, aki még fiatal, de már tapasztalt és teljesen önállóan dolgozik. Az én szükségleteim és az ő igényeik egymásra találtak. Egy tökéletesen felszerelt és nagyon hatékonyan működő intézménybe hívtak. Osztályvezető-helyettesnek vettek fel. Évente ötszáznál több motoros szívműtétet csináltunk, elég sok tervezett reoperációval. Ez már egy külön szakma, a régebben operált betegek késői reoperációi gyakran a legkomplexebb műtétek. 2010 körül az operált betegeink több mint fele már felnőtt, gyermekkorában már operált beteg volt. Ez a német rendszerből következik, a betegek nem költöznek annyit, és hűségesek az orvosaikhoz, szemben az USA-val. És mert a müncheni Herzzentrum profi hely. Ez azt eredményezte, hogy a felnőtt szívbetegeknél is 90% fölötti az utánkövetés. Jól éreztem magam, visszatért az önbecsülésem. Jól lehetett élni, európai, szabad emberként munkálkodni és pihenni. Többnyire napi tíz, néha tizenkét órát dolgoztam, de csak érdemi dolgokat kellett csinálnom. Ott fordult velem elő életemben először, hogy többet nem kellett ügyelnem. A napi munkaterhelés is sokkal jobban eloszlott. Nem nekem kellett az apró-cseprő, mindennapi ügyekkel foglalkozni, csak operatív szakmunkát végeztem. Mindenben a kezünk alá dolgoztak. A műtőben viszonylag gyorsan haladtunk. Sokat számít a technológia, de a szakmai tapasztalat és a folyamatos progresszió, s nem utolsósorban a munkafegyelem is. Napjainkban mindenütt hatalmas az igény a manuális szakmák csúcsteljesítményére. Mindenki szeretné a legmodernebb technológiát, de ez még ma is egy „kézműves” terület. Mindeközben egész Európában ebben a szubspecialitásban dolgozókat a két kezemen meg lehet számolni. Azért meg kell mondanom, ez mindig csapatmunka marad. Münchenben volt még két olyan sebész – ma is jó barátaim –, akik hasonló kapacitású emberek voltak. Itthon is állnak ilyen képzett, szolidáris kollégák mellettem. Fontos, hogy a munkatársak hasonló szakmai színvonalon legyenek, hogy lehessen szakmai párbeszéd.

– Mégis, ha a tíz legjobb európai szívsebész között vagy – muszáj ismételnem magam – miért jöttél haza?

– A tíz talán túlzás, de az élboly közelében. Néhány év után már láttam Münchenben, hogy a pályám nyílegyenes. Be tudtam táblázni az elkövetkező húsz évemet, egészen a nyugdíjig. Budapesten meg – remélem, ez nem hangzik túl cinikusan – a „minél rosszabb, annál jobb” elve alapján, nagy lehetőség nyílik a változásra. Remélem, a hátrányokat előnyökké fordíthatjuk. Azt is tudtam, hogy ha hat év után nem jövök haza, esetleg egy másik központ még kedvezőbb ajánlatát elfogadom, akkor később már bizonyára nem is fogok. Be kell ismernem tehát, hogy kalandvágyból jöttem vissza. A 89-es ígéret lebeg a szemem előtt. Ez az ország nagyon alul van írva a tőzsdén, és a befektetés szabályai szerint most kellene itt beszállni. Ezt az elméletemet az élet sajnos kissé felülírja, mert a sejtett mélypont még nem jött el. Akkora a zuhanás lendülete, hogy korábban radikálisnak látszó lépések tömegének is alig van már hatása. Nem kellett volna az elmúlt, lassan emberöltőnyi időt elpazarolni. Míg a szűk szakmánkban 20 év alatt néhány ember forradalmat csinált, az egész ellátórendszer szintjén nem látok konceptuális változást, csak toldozgatásokat. Válságmenedzsmentet. Közép-Európa szívében élve nem lehetünk „lyuk a térképen”. Nem lehetünk a szlovák és a román kollégáknál rosszabbul élő páriák. Nem várhatják el a „világszínvonalat” pályakép nélkül. Nem lehetséges pl., hogy miközben Prágában százszámra ültetik be a műszíveket, addig a fiatal magyar betegek se jussanak hozzá. Persze tudom, hogy ez naiv hozzáállás, de nagyon remélem, hogy nemsokára igaz lesz, és az ország megindul végre felfele. Akarnunk kell. Nem állhatunk a huszadik századi eredményekkel a globalizált 21. századi medicinában. A tehetős betegek már elindultak innen. Meg kell mondanom, hogy a hazatérésben az is nagy szabadságérzést ad, hogy ma az ember – szemben a hatvanas-hetvenes évekkel – nincs ide bezárva. A mai állapot nagyon rossz, de nem vagyunk tehetetlenek. Akárki elmehet, ha akar. Akár szakmát is válthat: lehet jegykalauz vagy norvég körzeti orvos. Bármikor kiszállhatunk, és a külföld is nyitva áll. Az utolsó évfolyam-találkozómon döbbenten hallgattam, hogy minden második kollégám lebeszélné a gyerekét arról, hogy orvos legyen, mert ő megbánta. Nevetségesnek tartom a röghöz kötést, ez egy sztálinista gondolat… Még érthetetlenebb az „orvosellenes hangulatkeltés”. Mindenki lehet beteg, és ahogy a dolgok állanak, hazánkban mindenki az is lesz. Szomorú, ha egy nemzetközi konferencián a fogstátuszról mondod meg, hogy ki a magyar.

– Egy éve vagy itthon. Mit sikerült elérned?

– Tudtam, hogy sürgősen cselekedni kell, mielőtt még a szűkebb szakmámban mindenki feláll, bár az itt lévő munkatársaim nagyon dicséretesen kiálltak a szakma mellett a nehéz időkben is. Adósok vagyunk egy olyan konstrukcióval, amelyben világossá válik, hogy ez a Gyermekszívközpont egy csúcs-medicinális cég. És az ellátási terület jellege miatt nem működhet a paraszolvenciától meghajtva. Egy közösségi praxison alapuló, részben teljesítményarányos financiális kísérleti modellintézetté válhatnánk. Mivel itt több szakma dolgozik együtt, a hatékony finomhangolást csak a teljesítmény jutalmazásával lehet megvalósítani. E társ- szakágak hullámzó problémái miatt a teljesítményünk mindig kilyukad valahol. Állandósul a válság. Valahol mindig egy mini-krízis, egy kis lokális szükségállapot alakul ki, letörve a teljesítményt és várakozásra kényszerítve betegeket. Hol egy specialista hiányzik, hol egy műszer, hol egy protézis. Pedig még a biztosító is megérthetné, hogy ez így nagyon drága mulatság. Amikor hazajöttem, azonnal elmentem Kaló Zoltán egészségügyi közgazdász zsenihez, hogy egy közös programban kikutassuk, mely faktorok hogyan hatnak a teljesítményre. Kaló prof. teljesen jóindulatúan és kétségbeesetten figyelmeztetett: ne tegyem. A mai rendszerben, önszorgalomból, utasítás nélkül költséget monitorozni, ez olyan, mintha tébolyultan, kifent karddal kezdenél rohanni a folyóson! Ha vezető akarsz maradni, mondta, akkor kezdd el inkább valamely részproblémát megoldani. Adósok vagyunk egy korszerű, de betegorientált és a jelenleginél lényegesen intelligensebb finanszírozási rendszerrel. Ahol nem fordulhat elő, hogy műszívkezelések hónapjai maradnak kifizetetlenül az elszámolás életszerűtlensége miatt. Csak egy példát mondok: a felnőtt betegek billentyűkérdéseinek a megoldása sem könnyű, de mindezt egy olyan populációban, ahol a betegek egy része még csak meg sem született, és a spektrum 2 kg-tól 120 kg-ig tart, és sok esetben csak kevéssel a műtét előtt vagy alatt derül ki, hogy mi is kellene pontosan… Ez olyan raktárkészletet igényel, ami ma nem megvalósítható, illetve napi közelharcot eredményez a finanszírozókkal. Amerikában 1991-ben láthattam, minden betegnek volt egy dombornyomott biztosító kártyája, melyet minden beavatkozásnál „lehúztak”. A végén összeállt egy számla, rajta a beteg teljes tételes elszámolása, dollárban, centre kiszámolva. Itthon mintha gondosan kerülnénk, hogy az egészségügy transzparens gazdasági szereplővé váljon. Hiszek Kalónak, és most vallom be először: egyelőre „jegelem” annak gondolatát, hogy radikálisan meg lehet reformálni az egészet. A részleteket próbálom hát javítani. Azaz átmenetileg belenyugodtam a tüneti kezelésbe. De remélem, hogy ezek a tüneti, de proaktív kezelések is, jövőbe mutató változásokat hoznak. Alapvető gond, hogy az orvostársadalom ma is a politikum felől várja a megoldásokat, holott csak saját magára számíthat. A szakpolitikusok két-három évenként jönnek-mennek, mindig gondosan letakarítva az íróasztalokat. Mi pedig maradunk, nem sokáig, de 20–30 évet biztos. Ezt sem látják a kollégáink, hogy a jelenlegi munkatempó konkrétan az életükbe kerül, ezért égető megjavítani a munkakörülményeket.

– Milyen konkrét eredményeket tudsz felmutatni?

– A terminális keringési elégtelenség kezelésében elért kezdeti sikereket (műszív, transzplantáció) meg tudtuk tartani. Új lendületet kapott a komplex csecsemőkori rekonstrukció. Sikeresen éltünk az Eurotransplant lehetőségével (három transzplantból kettő), és terveink szerint az újszülött kori transzplantációkkal is hamarosan megindulhatunk. A finanszírozás teljes változatlanságát kell még kiemelnem, amennyiben a negatív eredmény is „eredmény”, és a kollégáim javadalmazásában sem tudtam semmit elérni. Pedig égető lenne, mielőtt egy újabb exodus elindul. Végül hatalmas pozitívum, hogy egy Németországban élő magyar kollégát nem csak hazacsábítottam, hanem fél év küzdelem után elismerték a német orvosi diplomáját is! (A német mellkas-, ér- és szívsebészeti végzettségével még lesz egy kis munka. Ez viccesnek tűnik, főleg annak fényében, hogy szakorvoshiány van, és pl. az én papírmunkám Bajorországban egy hónap alatt lefutott.)

– Egy félénk kérdés: miért a méregdrága transzplantációra koncentráltok, ebben az ezer sebből vérző, pénzigényes specialitásban?

– Az életmentésen és a szakmai sikeren túl, őszintén megmondom, hogy a PR hatása is igen fontos. Gyakorlatilag a média semmilyen egészségügyi tevékenységre nem kíváncsi, kivéve a celebek mellműtétjét és az ordas melléfogásokat, műhibapereket persze. Mi a transzplantáció segítségével tudtunk kilépni a napra. Amikor anno elvégeztük az első sikeres Norwood-műtétet (e műtéttípus előtt gyakorlatilag minden hipopláziás balszívfél szindrómás gyerek halálra volt ítélve – a szerk.), a kollégákkal a Kopaszi-gáton szűk körű sörözéssel ünnepeltük meg a nagy eseményt. A sajtóban senki nem adott hírt róla, egy sort sem. Pedig a Norwood-műtét a szívtranszplantációnál technikailag sokkal nehezebb.

Dr. Nemes János

Forrás: Orvosok Lapja 2012/12. – Dr. Nemes János

Ajánlott még: http://www.weborvospro.hu

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...