Most akkor ki kivel van?

„Magyarországnak nincs érvényes és elfogadott egészségpolitikája”. „Ma Magyarországon kellő időben megfelelő egészségügyi ellátáshoz jutni szerencse dolga, mint a lottó!”. „Magyarországnak már nemhogy egészségpolitikája, de lassan egészségügy-politikája sincsen, és ágazatunkat ismét a „futottak még” kategóriába sorolják.” Ilyen és ehhez hasonló sommás kijelentésekre ragadtattam magam néhányszor az utóbbi hónapokban nyilvános szerepléseim során, igyekezve érzékeltetni, hogy mekkora a baj. Kaptam is érte a felsőségtől hideget-meleget. Nézzük hát a tényeket!

Alig 23 éve annak, hogy döntés született arról, az állami egészség- ügyi rendszert hazánkban társadalombiztosítási alapon működő egészségügyi szisztéma váltja fel. Ez történelmi léptékű döntés volt. Kialakítása még boldog békeidőkben is évekbe telik, jelentős szak- értelmet és ráfordítást igényel, de – számos nemzetközi tapasztalat bizonyítja – megéri. Idehaza se boldog, se békeidő nem volt, és kitartó kíméletlenséggel próbálták gáncsolni egyes ellenerők a folyamatot, melynek védelme folyamatosan hatalmas energiákat kötött le, de azért haladgattunk. Gyenge fél emberöltőnyi idő nem mondható történelmi léptékűnek, s mégsem telt több el, de jött az újabb hasonló súlyú változás. Bár a Kormány vá- lasztási és kormányprogramjában nem volt szó államosításról, államosítás most mégis van. Kórházi szinten. Szakrendelői szinten meg fenyegetőznek vele, hogy lesz, de azt senki sem tudja, hogy hogyan. Azért sem tudja, mert állami kórházak voltak már Magyarorszá- gon, de állami szakrendelők még sohasem. Az állami kórházak élére az állam vezetői pályázatokat hirdetett, ám a pályázatok eredménye a mai napig ismeretlen, és bőven a határidőn túl az állam kórhá- zaiban az állam nem nevezi meg felelős vezetőit. Az állam központi irányító és tulajdonosi feladatait ellátni hívatott intézmény a soha nem látott feladat összetettségébe szinte belegebed, de azt érdemben ellátni nem képes. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat a megbízható egészség- ügy működéséhez szükséges jogait és feladatait megvonták, azonban azokat érdemben átvenni senki sem képes. Az állami egészségügy jó és biztonságos működéséhez szükséges népegészségügyi adatokat és elemzéseket biztosítani hivatott állami intézmény felállítása is egyre csak várat magára. Az egészségbiztosítási és nyugdíjalapokat megszüntetve azok az állami költségvetés közvetlen tételévé váltak, s ezzel óhatatlanul az állam pénzügyi irányítóinak közvetlen felügyelete alá kerültek. Az állami költségvetésből évről évre a nemzeti össztermékhez mérten kevesebbet kíván fordítani az állami pénztáros az állami egészségügyre, és ezzel mintegy szándékos önsorsrontó módon igyekszik kiterelni az állam polgárait az állami egészség- ügyi ellátásból.

Az emberek kizsákmányoltan és önkizsákmányoltan pusztítják egészségüket. A betegek tanácstalanul és egyre kiszolgáltatottabban bolyonganak a rendszerben, és az elkerülhető halálesetek száma nőttön nő.

És a kutya éppen itt van eltemetve. Mert eddig csak állami pénzekről, állami intézményekről tettünk említést, ám egyszer csak felbukkan az állampolgár. Az ember. Az ember, aki lehet betegségtől meg- óvandó, egészségét védendő ember, netán beteg ember, nota bene orvosember. A fentebb felsoroltaknak ezeket az embereket kellene szolgálniuk, hiszen őértük vannak, és nem az emberek vannak az állami intézményekért. Az emberek kizsákmányoltan és önkizsákmá- nyoltan pusztítják egészségüket. A betegek tanácstalanul és egyre kiszolgáltatottabban bolyonganak a rendszerben, és az elkerülhető halálesetek száma nőttön nő. Az orvosok pedig menekülnek. Egyre növekvő számban. A maradók pedig képtelenek megbirkózni a rájuk háruló mértéktelen fizikai, és nem utolsó sorban lelkiismereti teherrel. Az állam magára hagyja állampolgárait?
Most akkor ki kivel van?

Dr Éger István
MOK elnök

Forrás: WebOrvos

Letölthető verzióhoz kérjük kattintson ide!

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...